Egy kiskutya Karácsonya

Hol lehetnek már ilyen sokáig? Az Apa nevű ember csak vásárolni ment, mint mindig. De akkor miért lökött ki a guruló dobozból, amit ők kocsinak hívnak? Itt olyan idegenek a szagok, és félek is. Egy nagy németjuhász szagát érzem. Meg fog marni!

Még azt is mondta, az Apa, hogy takarodjak, pedig semmi rosszat nem tettem. Már négy napja a színét sem láttam annak a cipőnek, amit megrágtam. Jött a fogam, viszketett, olyan jó volt Peti cipőjét rágni.

Peti sem foglakozott már velem annyit. Folyton rángatott, hogy mennyek már utána. Nem lehetett megszaglászni a fák tövét, aztán odatenni az én névjegyemet is. Valami iskolába sietett reggelenként, este meg valamit firkált. Azt mondta tanul.

Fázom, valamerre el kell indulnom, mert Ez már nem jön értem. Sok autó jár erre. Büdösek. Arra csendesebb az utca, de ott a németjuhász. Júúúúúúj, valahol kolbászt sütnek. Amott meg emberek jönnek. Kérek tőlük enni. Az egyik fiú követ vesz föl. Ez is azt kiálltja, hogy takarodjak. Aúúúúúúúú! Fáj, megdobott, pedig nem bántottam. A többiek korholják, meg engem hívogatnak, de már félek tőlük. Nagy nehezen odébbállnak.

Busz állt meg a sarkon. Hátha azon van a gazdi. Rohanok, de nincs ismerős illat. Fáradt vagyok, és fázom. Lefekszem a megálló ülései alá. Elalszom.

Arra ébredek, hogy fájok. Belém rúgtak. Egy idős ember. Megint meg kapom, hogy Takarodj! Koszos az öreg, az ülésekre fekszik, és betakarózik. Kioldalgok az üres utcára, és nem értem miért nem szeret senki. Magányomat a felhőkbe kiáltom, mert a Holdat nem látom tőlük. Elered a hó. Először csak apró szúrós szemekben kezd hullani, aztán nagy, fehér pelyhekben. Félve nézek az öreg felé, de a rúgás fájdalmát még mindig érzem az oldalamban. Vállalom inkább, hogy megfagyok. Elindulok találomra az egyik csendes utcán. Kutyakijáratokon, és ólakból kiszaladó házőrzők rontanak a kerítésnek, és hangosan kiáltanak rám:

– Menj innen! Ez a mi birodalmunk!

Nem tudok hová húzódni, csak az út közepére. Jön egy kocsi, és majdnem elüt. Ahogy elugrok, felsérti a lábam valami. Fáj, három lábon tudok csak menni. Érzem, nem soká bírom tovább. Hol vagy Peti? Hol?

– Nézd, Anya, egy kiskutya – áll meg a már alig pihegő kis jószág fölött Emese.

– Jaj, szegény, már szinte alig él – hajol le az édesanya is.

A kis jószágot alig lehetett észrevenni, már szinte betakarta a hó. Az asszony levette a sapkáját, és bele tette a kis árvát, aztán sietve ment be a házba, maga mögött hagyva a lányát, akinek nem kellett kétszer mondani, szaladt az anyja után, csak a kaput zárta be.

A nappaliba siettek, ahol égett a kandallóban a tűz.

– Hozd ide Rexi kosarát, kislányom – tette le a kandalló elé a sapkában a reszkető kis állatot.

– Hát, Ti meg mit hoztatok? – lépett oda hozzájuk az Apa, aki épp befejezte a karácsonyfa díszítést.

– Kitették – rázta meg a fejét az asszony, rosszallóan – nem tudom, hogy lehet egy ilyen helyes állatot kidobni. Nézd meg, alig lehet tíz hetes.

– Anyu, ugye, megtarthatom? – kérdezte a kislány, miközben a kutyakosarat letette.

– És mi lesz Rexivel? – vette fel a szigorú arcot az Apa.

– Mi lenne? – kérdezte az asszony – lesz társa.

– Vau, vau, hol vagyok? Meleg van, és jó illat. Egy férfi meg egy nő áll felettem. Már nem fázom annyira. A lábamat is bekötötték. Jaj, leves. De kedves a kislány, oda tartja elém, hogy inni tudjam.

Vaúúúú, a németjuhász!

A férfi rászól. Nem, nem szabad, barát!

Én akkor is félek tőle. De, nem kell. Megnyalt. Oda fekszik mellém, és melegít. Most sötét lesz, csak ott, a fán égnek fények. Ki látott már fát a szobában? Az új Apa és Anya, meg a Peti forma gyerek, aki lány, szép dalt énekelnek. Kinézek az ablakon. A kitisztult égen egy fura csillag meleg fényével árasztja el a várost.