Egy kislány és a beteg fa

Magasra nőtt fűben egy kislány halvány kék habruhában szabadon sétálgat, oktalanságoktól mentesen, békésen, nyugodtan, semmilyen rosszat el sem tud képzelni sem emberről, sem a világról. Kerek, baba arca lágy, békés, ártatlan természetét mutatja.
Itt-ott megáll, s hosszasan figyel, hol egy kismadár, hol egy bárányfelhő ragadja el képzeletét, csillogó, nagy barna szemeivel boldogan néz, mosolyog, majd legugol, s a kis fehér virágokat tapogatja, hirtelen felpattan, elkezd szaladni, tenyerével végigsodorja a növényeket, megtorpan, egy magányos, furcsa fához ér. Lassan, óvatosan közelít, nagy, kikerekedett szemekkel figyeli, két csöpp karját hátra feszíti. Oly betegnek látva ezt a fát, megsajnálja, és átkarolja, kis pofiját hozzá tapasztja, csukott szemmel sokáig így marad.
A nap gyengén fénylik, sötét sárga színnel, hirtelen elcsendesednek a madarak, a szél tapintatosan megáll. A lányka figyel, alig szuszog. Ekkor az elhagyatott fa mindenestül látható lesz az érzékeny, jó lelkű gyermeknek.
Így panaszkodik: – Gyökereim szárazak, össze húzódnak, a talaj oly kemény, nagyon nyom, feszít, törzsem vékony, a szél csak úgy taszigál, fáj minden tagom… Lombkoronámon szárazak, vékonyak, gyűröttek leveleim, egészen sötét zöldek, vagy feketék, ágaim haldokolnak… Napsütés fáraszt, égeti kérgeimet, aztán ha esik, az oly hideg, minden csepp belém szúr, a hideg szélben nagyon fázom, aztán jön az este, sötétség, magány és szenvedés…
A lányka ekkor már sír, leengedi karjait, leül a szomorú fa tövébe, kis fejét támasztva elalszik fájdalmában. Beesteledik, a kisgyermek mélyen alszik. A fa legmagasabb ágán egy rút, kövér madár ül, mintha meghalt volna, a feje oldalt hanyatlik, nem tudni, él-e, ritkán, de vesz levegőt, csőre elfehéredve. A madár láthatatlan árnyat vet a lombokra, a törzsre.
A hosszú éjszaka csendben, szomorúan, sötéten telik, fájdalom sugárzik e fából, a fű, a kis virágok nyugtalanul alszanak, a táj nehezen lélegzik. Mikor a nap lassan érkezik, halvány fénycsík a kislány arcához ér, az hirtelen össze rezzen, a madár ijedten elrepül. Csak nézi azt a kis tollpihét, mely lassan felé lebeg, pihéi felfelé kapaszkodnak. A lányka nyújtózik, lépked, apró ujjaival puhán megérinti, tenyerébe veszi, szalad vele, messzire, ott elfújja, átadja a szélnek, mely elrepíti, s többé vissza sem hozza…
A fa lombja üdén susog, zizeg, langyos szél járja át, húsos levelei fiatalosan libegnek, időnként megrázza ágait, amitől még frissebb lesz. Gyökereivel teleszívja magát éltető vízzel, húsosak, vastagok. Enyhén hatol be a fény sűrű lombjába, annyi levele van, az úgy csillog, ahogyan éjszaka a csillagok, felvillannak, majd eltűnnek. Hol itt, hol ott, mint egy hangszer, gyorsan, majd lassan, egy dallamot adva a tájnak. Csatlakozik a madár kórus, távolabbi fák zenekara, a természet hangjai.
Már figyeli a kórust és a zenekart, ők mit énekelnek, s azt énekli ő is boldogan…