Nyáron is szerettem a hegyet, ismertem minden zegzugát, de télen, mikor húszcentis hó borította lankás oldalait, és a fenyők fehér csillámruhát öltöttek magukra, mint ezernyi menyasszony, az gyönyörű volt.
Igazi különleges élmény, a kontraszt a sötétzöld tűlevél lomb, és a hófehérsége.
A kristálytiszta levegő élesen mart a tüdőbe, de nem sértette fel, s míg felértem a tetejére úgy izzadtam, mintha nyár lett volna. E kettősség mégsem okozott fájdalmat, sőt túltengett az adrenalin.
Fiatal voltam!
Ma sem értem, hogy tudtam, tudom úgy szeretni a hegyet. A hegy, a fák nyújtotta érzést.
Ha nagy pelyhekben és sűrűn hullott a hó, a szélfelőli oldalon vastagabban, rakódott az ágakra, és azokat mélyen lehúzta, de nem törte el. Viszont más fák ágai nagyokat roppanva estek le a hó súlyától a földre. Ők később tűzifák lettek az ottani lakásokban divatos cserépkályhákba, sparheltokba*.
A fenyők meghajoltak, de nem estek térdre, és tavasszal úgy álltak vissza, mintha sosem kellett volna ág karjaikat lógatni. Melegebb napokon párát leheltek magukból, amiből éjjel lecsapódva olyan dércsipkéket szőttek az ágakra, és az itt-ott valamiért megmaradt pókháló szálakra, mit semmilyen gyakorlott asszonykéz nem tud horgolni, vagy hímezni.
Pedig vannak nagyon ügyes kézimunkát végző hölgyek. De a természet az más, szinte utánozhatatlan.
Szóval a hegyek, az erdő, azon belül a fenyvesek, ma is nagyon hiányoznak.
Igaz régen is jártam arra, de a varázsuk ma is elevenen él. Az illata, az íze a levegőnek, a kakukkok messzire zengő hangja, s a nyiladékokból lenézve a táj, a település látványa, télen a fehér háztetők fölött pipáló kéményekkel, nyáron a sokféle fa lombjának megannyi zöld árnyalata, és ősszel az a tarkaság, sárgától, a vörösön át az őz, majd a kávébarnáig.
Nem versenyezhet vele táj. Talán csak az ezerarcú puszta, a Hortobágy nyújt hasonló érzéseket, de az nem hegy.
Tudom én, mindenkinek a saját szülőhelye a legdrágább, de biztos, hogy vannak azon kívül is kedvenc helyei, hol szívesen tölt, vagy töltene hosszabb időt is.
Egy nyiladék, mely a kis vonat útját rejtette. Párhuzamos vaspálya, ami messzire futott, az összeboruló lombok alatt, bodor füstbe burkolódzva, zakatolt, tüsszögött saját füstjétől, mégis vidáman, időnként nagyot füttyentve húzta a három kocsit, megmutatva a Bükk ezen részének változatosságát, szépségét. Apró hegyifalvak kertjeit, a bennük dolgozó embereket. Az integető gyerekek vidám arcát, ahogy örültek a vonatnak.
Kinyújtott kezemmel simogattam a fák lehajló ágait, s ők hálásan visszasimítottak, lágy, selymes leveleikkel. Tudatva, hogy mindannyian a természethez tartozunk. Engem, még a víz sem tud úgy magához ölelni, mint az erdő, a hegyek, pedig szeretem az alázuhanó, s gyorsan tovaszaladó patakokat is. Itt még tiszták, mint a szűzhó, amiből lett, itt még iható, nem rontotta meg belemosott permetszer, és egyéb szemét, vagy kemikália. Az állatok sem piszkítják be, a „poharat” amiből isznak.
Végül, az erdő eltartja Isten teremtményeit, tavasztól, őszig adja gyümölcsei, mellé a jóízű halat, s ha nagyon megkívánnád a nyárson sült pecsenyét, s elég ügyes vagy, akkor vadat.
És a maga csendjét! Nincs pufogás, robaj, ablakremegés, nincs hajnali dajdaj, csak madárcsicsergés.
Írta: Királdi-Kovács István
2021. 12. 16., Tiszakécske.
*Sparhelt= fa, vagy széntüzelésű tűzhely, amin főztek, a sütőjében sütöttek.
4 hozzászólás
Kedves István,
olyan érzések ezek, amelyekkel azonosulni tudok.
Azért a Hortobágyon eltűnődtem. Gyökereim a hegyekben vannak, lelkem nagy része is ott maradt, az Alföld nem képes pótolni a hegyeket.
Mindenki születik valahova, valószínűleg azt a helyet zárja szívébe, ahol felcseperedett, így a síkság is lehet gyönyörű.
Nagyon tetszik ez a prózád. Hiteles, gondosan összerakott. Jó volt olvasni, kicsit visszatérhettem oda, ahova csak ritkán jutok el.
Köszönöm! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Tudod kedves Kankalin, mikor katona voltam, sokat voltunk táborozni a Hortobágy egy bizonyos részén, Volt ami tetszett, amire szívesen emlékezem, amit a hegyek között nem láthattam. Ilyen volt a Szürkegulya, a vágtázó ménesek, a végeláthatatlan árvalányhaj mező, és a gémeskutak. Vannak versek amelyekben ezeket is megemlítem. De ahogy írtam is az nem hegy. Nagyon szépen köszönöm a figyelmedet!
Kedves István!
Petőfi verse jutott eszembe: “Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek, S képzetem hegyvölgyedet nem járja.”
Bár a költőt nagyon szerettem/szeretem, ezzel nem tudtam azonosulni, mivel magam egy hegyes-völgyes községben nőttem fel, illetve innen soha nem is költöztem el. Közel a fővároshoz, mégis annak vonzáskörzetében terül el Solymár nagyközség, mely – sajnos – nagyon beépült, de még így is maradt bőven kiránduló hely és látni való. Gyermekkoromban mindig volt télen hó és mivel mi egy meredek utca alján laktunk, így ez remek hely volt szánkázásra. Akkoriban még sok mező, szántóföld és hegy kínálta magát a túrázásra és valóban csodaszép a hóval borított táj, különösen a fenyő. Az egészséges fa a frissen hullott hó súlyát elbírja, a gond az lehet, ha gyenge, vagy ha a havazást eső követi és elnehezül a hó, de a legártalmasabb az ónos eső, az valóban nagy károkat tud okozni. Szépen megírt novellád tetszéssel olvastam.
Szeretettel: Rita 🙂
Köszönöm szépen, kedves Rita. Nagyon örülök, hogy szép emlékeket idézett benned ez a kis szösszenet!