Egy metrón töltött reggel története

Nem tudtam, hogy hová tartok. Csak ültem a metró kopott ülésén és néztem ki a fejemből. Szemben velem egy azonosíthatatlan emberi lény foglalt helyet. Súlya elérhette a 150 kg-ot. Hosszú loboncos haja a melléig ért, arca férfiasan feszült. Még a hetyke kis bajusz is megvolt. Rám nézett. Én gyorsan elkaptam a tekintetem, holott tudtam, ezzel a mozdulattal árulom el magam, hogy épp őt térképeztem fel. Szája mosolyra húzódott. Gyér és enyhén fekete fogazata, cserepesre száradt szája nem javította a bennem kialakult összképet. Ezután felállt és az ajtóhoz sétált. A ruházatából beazonosítottam, hogy bizony egy hölgyről van szó. Nem biztos, hogy jól jártam ezzel a felfedezéssel.

A metró megállt, az ajtó azonban nem nyílt ki. Egyik ajtó sem mozdult. Többen érdeklődve kapkodták a fejüket jobbra-balra. A hangosbemondó még csak halk recsegéssel sem jelezte, hogy valaki mondani szeretne bele valamit. Én továbbra is ülve maradtam, és az előzőhöz hasonló érdektelenséggel bámultam a világba. Valahogy nem sikerült átéreznem a helyzet komolyságát, megpróbáltam teljesen kizárni a külvilágot. Nem akartam hallani a „világ zaját”, egyszerűen csak jól esett megfelelni a „tökéletesen használhatatlan” jelzőnek.

A kocsi, amiben ültem lassan egy tyúkólhoz kezdett hasonlítani. Hadonászó és káráló idősek, idegesen toporgó fiatalok, és érdeklődő gyerekek vettek körül. Gondoltam lassan naprakésszé kéne válnom a helyzetet illetően, elkezdtem figyelni az eseményeket. Néhány perc múlva már nem volt olyan ember, aki ne kiabált, sikított, vagy sírva visított volna, úgyhogy gyakorlatilag esélytelen volt megtudnom bármit is, azon kívül, hogy valamiért kiabálni és sírni lehet. Kinéztem a kocsiból, de ijesztő dolgokat nem láttam. A metróállomás viszont üresen kongott, egyetlen ember sem volt sehol. Kivéve a kocsikban, ott viszont mindenkin úrrá lett a hiszti-hangulat.

Néhány további perc telt el, mire a hangosbeszélőbe beleszólt egy hang:
– „Tisztelt utasaink! Kérjük, őrizzék meg nyugalmukat. Egy ideig nem nyithatjuk ki az ajtókat, és nem engedhetjük, hogy leszálljanak a kocsikról. Vélhetően fél óra múlva megoldódik a helyzet, addig is kérjük, ne aggódjanak. Az ablakok törésállók, kérjük, ne próbálkozzanak azok kitörésével. Miden kijutásra tett próbálkozás mindannyiunk életét veszélyezteti. Legyenek türelemmel. Köszönjük.”

Néhányan megpróbálták túlkiabálni és félbeszakítani a hangot, valami idétlen „miért” bekiabálással, de természetesten válasz nem érkezett. A hangosbeszélő elhallgatott, és én továbbra is össze voltam zárva egy adag dühöngő őrülttel. Többen megpróbálták az ablakokat feszegetni, illetve keresni valamilyen eszközt, amivel kitörhetnék azt. Mások a telefonjukat püfölték vadul, és kintről igyekeztek információt szerezni, illetve felhívni a főnökeiket, hogy késni fognak, valami istenverte metrós hülyeség miatt. Néhány telefonhívás után kiderült, hogy az „istenverte metrós hülyeség” konkrétan egy súlyérzékelővel ellátott bomba, vagyis akár néhány ember „kiszállása” is végzetes lehet.

Nagyszerű. Ettől aztán sokkal nyugodtabb lett a helyzet.
A hangulat a tetőfokára hágott.
Leírhatatlan, hogy a félelem és a tudatlanság milyen hatással lehet az emberi elmére.
A káosz átvette az uralmat a kocsiban.

Furcsán éreztem magam. Máskor mindig felpörgetem magam minden apróságon, akár azon is, hogy heringként kell nyomorogni egy-egy tömegközlekedési eszközön, ott viszont, mintha álmodtam volna az egészet – abban a hitben, hogy semmi bajom nem történhet. Pedig nem álom volt…

Időnként ki-ki néztem az ablakon, hátha van valami mocorgás, de az égvilágon semmi sem történt. Továbbra is egy kihalt metróállomás nézett rám vissza, vagy az időközben a „helyére” visszaülő azonosított hölgyemény. Nem tudom melyik volt ijesztőbb.

Órák múlva már mindenki fáradtan roskadt le az ülésre, vagy a földre. „Lélekderítő” volt órákon keresztül azt hallgatni, hogy „jaj-jaj itt fogunk meghalni”, és, hogy „ úristen, pirított csirkehúst vacsorázik a város”, illetve, hogy „semmi sem marad belőlünk”.
Az azonosított hölgy csendben ült a helyén, mintha mi sem történt volna, néha mosolygott egyet-kettőt, de különösképpen nem zavarta a helyzet. Úgy ült ott, mintha csak a következő megállót várná. Lehet, hogy pont olyan „külső személőként” élte meg a helyzetet, ahogy én is?

A levegő egyre fogyott a kocsiban, és a meleg is kezdett elviselhetetlenné válni. Hiába voltak nyitva a piciny kis ablakok, sajnos nem javítottak a levegő minőségén. Néhányan már csendben küzdöttek a rosszulléttel (rájöttek, hogy ha kiabálnak, csak gyorsabban fogy az erő és a levegő is). Lassan az én türelmem is fogyni kezdett, pedig addig egész jól tartottam magam. A levegőtlen meleg helyzeteket viszont nagyon rosszul viselem. Konkrétan elájulok. Ahogy most is. Egyik pillanatban még felfogtam az eseményeket, a következő percben viszont minden elsötétült, a hangok elhalkultak, majd a végén átadtam magam a teljes „súlytalanságnak”.

Egy perce voltam eszméletlen, mikor a metróállomást ellepték a fekete maszkot és védőruhát viselő alakok, és fel-alá rohangáltak. Néhány perc múlva tájékoztatták a még maguknál lévő vergődő utasokat, hogy most már mindjárt vége, hamarosan mindenki kiszállhat, de szigorúan egyesével, és az utasításoknak megfelelően.
Én ebből még mit sem hallottam, magatehetetlenül csúsztam lefele az ülésről. Ahogy kinyíltak az ajtók, és némi levegő csapott be a kocsiba, éreztem, hogy – takaréklángon ugyan – de éledezek. Résnyire ki tudtam nyitni a szemem, és a homályon át láttam, hogy az emberek őrülten tódulnak az ajtó fele, össze-vissza törve egymást, és engem is. Többen belém rúgtak, éreztem a cipők koppanását a fejemen és a hátamon is, de tiltakozni nem volt erőm.

Aztán éreztem, ahogy két erős kéz felemel a földről, felültet az ülésre, magához szorít, és a vállára hajtja a fejem. Még mindig nem voltam magamnál, de erősen koncentráltam, hogy megjegyezzem a körülöttem zajló eseményeket. Hallottam, amint rendre utasítják a tébolyult utasokat, hogy egyesével szálljanak csak le, lassan, ne tolongjanak. Lelki szemeim előtt láttam a csődületet, de fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok, miért, és ki az, aki hirtelen felkap az ülésről, visz valamerre, majd újra lerak és finoman pofozgatja az arcom. Már-már lendítettem volna a karom – mintha álmomból pofozgatott volna valaki -, hogy hagyjon már békén, ne üssön halálra, mert mindjárt visszacsapok.

Éreztem, ahogy lassan újra vér jut az agyamba, a végtagjaimba, és az oxigén is terjed a testemben. Kinyitottam a szemem és próbáltam felfogni, hogy mi zajlik körülöttem.

Ott feküdtem a metrómegállóban az azonosított hölgy karjaiban, aki gyér és feketés fogsorát kivillantva mosolygott rám. Szemében barátság és büszkeség ragyogott, és ezt a ragyogást szépnek láttam akkor, a hetyke kis bajuszával együtt.