Egy mondat a barátságról

Lassú éjjeli várakozással nézem égbenyúló ablakomból a távoli két alak imbolygó lépteit; ahogy lassan közelednek, érzem hangjuk rejtett kuncogásaiban az éveken és rőt távolságokon is átívelő érzést, mely összeköti őket;
valami széttiporhatatlan csillogás szikrázik bódult íriszükön, mikor harsány jókedvvel elém állva vonnak bele engem is az őket átkaroló sejtelmes éjjeli ébrenlétbe; csak nézem őket táguló szembogaram ámuló csendjével, lassú kézmozdulataik összehangolt finomságát és az ajkuk szegletében megbújó parányi vidorságot, azt a meghatározhatatlan érzést, mely hol suttogó, hol kaján kérkedéssel felharsanó hangjukból árad felém, és tudom, édesdeden puha világba kerültem velük, akik megosztják velem ezt a régről fakadó érzést, hogy milyenek is a igazi barátok.