Egy mondat a halálról

[IG_KITOLT]A szürkére kopott, meztelen csempéken lépdeltem szobád felé, ahol tűktől és csövektől meggyötört tested idézte fel legvadabb rémálmait; lassan kúszott egyik léptem a másik után, s mint vonagló kígyó, úgy osontam feléd, hogy minél később kelljen a szemedbe nézve elmondanom a hírt, ; aztán csak álltam, a kopott ajtókeretnek támaszkodva s néztelek, ahogy ébredezel a műtét után, lassan kortyolgatva csak a langyos, kórházszagú levegőt, míg tüdőd egyenletes lélegzése be nem invitált s feszesre húzott lepedődre nem ültetett, ahol aztán előtört a kimondhatatlan, s te szétrebbenő kínnal kapaszkodtál jéggé hűlt kezembe, hátha csak álom ez az egész, mert az nem lehet hogy úgy haljon meg valaki, hogy még el sem köszönhetett tőled; mert így kellett elmondanom, hogy meghalt a húgod s most ott fekszik néhány emelettel alattad, összefacsarodott szívvel, egy hideg, fényes űrben, ahol nem hangzik már fel feledhetetlen kacaja soha többé.