Egy mondat a kimondhatatlanról

[IG_KITOLT]…lenyugvó pilláid remegő halmát bámulom az éj ellepő szárnyai alatt, s azt az édes mosolyt nektáros ajkaidon, ami szívemben csilingelő dallamokra lel, ott mélyen, legbelül, ahol a Nap kusza nyalábjai olvasztják simává kérges búbánatomat; bőröd citromos bársonyát kutató ajkaim nyílnak tágultan a Világra, mégsem szólok, mert nem lehet… nem engedi a benned rejtőző, régről eredő megszokás, hogy olyan szavak keringjenek holdfényű arcod körül, melyekbe talán bele is halnál, ha hallanád; hát hallgatok saját némaságomba nyelve el keserédes dallamaimat, fénylő tekintettel keresve utat a simogató sötétségbe, nehogy világra jöjjön az az egyetlen könnycsepp, amit a meg sem született szavamra hullatnék, ha nem itt lennék, ha megváltoztathatnám a megváltoztathatatlant, ha úgy tudnám kimondani ezt, hogy pupillád mélységes végtelenje befogadná süllyedő hajóm segélykiáltását, ha kimondhatnám, olyan nyugodtan, mint a tóparti lenge szél borzolta fák búcsút intő karjai, hogy….