Egy mondat az emlékekről

Ütemes dallamok dobolnak bennem, feszengő ritmusok s lágy harmóniák, és nem tudom, melyiknek higgyek: egy csendes, zárkózott világnak, vagy egy olyannak, ami széttép s meggyötör, mielőtt végleg végez velem, mert felgyűltek már nagyon nemtörődöm emlékeid; minden nap minden percében téged idéz valami feledhetetlen íz és felfoghatatlan dallam; jó ez,s mégsem, mert ha itt lennél talán, s szólnál hozzám, megnyugodnék, s megérteném léted apró rezdüléseit, de így csak gondolatban beszélek hozzád, s te bármily messze is vagy, talán meghallod, talán egy ágat elhagyó levél tompa rezdüléséből, vagy egy patak csendes csobbanásából, vagy a szellő érintéséből az arcodon, hogy hiányzik öregedő lelkemnek a beszélgetés lassan elcsendesedő folyama, a hallható csend, s egy ritka mosoly, vagy egy tétova mozdulat tőled, mert ha ki soha nem is mondtam, régről érzem már, hogy valamiképp belőled ered gondolataim folyama, ez a folytonos és lassú áramlás a lelkemben, nem tudom miért s tán nem is érdekel, csak el akartam mondani,mielőtt még végképp megöli a csend minden emlékedet