Egy mondat az illatodról

Mondd, hogy fényesednek az ég tarka leplei szűkülő szemedben, és én elhiszem, hogy a világ szétcsorgó szivárványainak minden csurranó cseppje téged fest örvénylő pupillámra, hogy akkor is láthassalak, mikor belém-botorkál az éj magány-leplű mosolya; s én csak bámulom a pislákoló csillagok kusza szövevényét, felcsillanó ablakomon át, kutatva bennük rejtett üzeneteidet, hisz tudom, hogy gondolsz rám akkor is, mikor a járdák megkopott csendjét nem zajgatja egyetlen koppanó cipősarok sem, mikor a fák sötétben ringó ágain megpihen az éjfél szurkok-fekete szeme, mikor az órák tikk-takkjai ütemhiányosan vernek, parányi szívdobbanásokat idézve fel a lapuló sötétben, mikor én is álmodni vágyom, s fáradt szemhéjaim lassan csukódnak rá nyöszörgő szembogaraimra, mikor a párnába fúrom szédülten fejemet s illatod keserédes méze úgy csókol szájon, hogy ajkamra mosolyból rak fészket a boldogság fura áramlata, mikor csendesen alszik alattam a város, s én őrizlek magamban, a tekintetem hullámzó tavának legmélyén, ahol ott vagy, kitörölhetetlenül.