Egy mondat egy pillantásról

[IG_KITOLT]Talányos pillantásodba rejtőzve bújok el a Világ elől, mert melegít ez a mosolygó pupilla-pár, ezek a fénylő, kicsiny szigetek forrongó, dühödt világomban, melyek menedéket nyújtanak, még ha csak pillanatnyi időre is önmagam elől; rejtőzködöm bennük s olyannak képzelem a Világot, amilyennek a szemedbe olvadt fénysugarak csillogtatják: vidámnak s mindent legyőzőnek, és én halkan lopózom csak, egyre beljebb és beljebb az ölelő fénybe, az egyetlen létező pillanatba kapaszkodva, amely éppen körülvesz, mikor szembogaraink pillantásnyi időre összekapaszkodnak s nem eresztik egymást, mintha éreznék, hogy most muszáj megállnia az időnek, hogy a sebek, ezek a láthatatlan hegek könnyes pupilláimon csitulva enyhüljenek végre, mielőtt véget érne ez a tökéletes pillantás a lelkembe, ahol vad viharok űzik őrült gondolataimat, életről és halálról zenélve, s ha nem lenne ez a pillanatnyi látomás, talán élnem sem volna érdemes tovább.