Egy mondat egy táncról, veled

Lassan húzódó csendességgel vonaglik léptem a halkan nyöszörgő padló megkopott fáján; még csend van, de szívem olyan ütemre áramoltatja zubogó vérem milliárd cseppjét, hogy pórusaimból visszhangzik ez a mindent betöltő parázs-ritmus; az öreg lámpák lecsorgó álmaiban perdülnek vad, fojtogató táncba a megkergült porszemek, s úgy tűnik, apró cseppekben lehulló, aranyló esőben érkezem meg végre eléd; előbb tenyerünk mosolygó bőre találkozik, aztán erős karod kezd vágyat-oldó buja táncba csípőm lassan ringó vonalán; s ezután, mintegy varázsütésre megszólal a szívünkben kelt keserédes dallam lassú futama, mire testünk bágyadt melegséggel eggyé-olvadva kezd parázsló lebegésbe, ámulatba ejtve a figyelő szempárok csillám-cseppjeit, hogy létezik még ilyen tökéletes egységgé forrt emberi ritmus, ilyen mindent felülíró szerelmes tánc, mely a zokogó csendben születik, amikor szavak nélküli hunyorgásban mondja el test a testnek, milyen vágyakozás ébred egy lassuló ütemű muzsika zamatos hangjaira, olyan mélyen, hová csak az lát el, kinek testében létezik a tökéletes ütemek zümmögő üzenete.