Egy mondat, Poppynak

Idegenül lépkedek a nagyváros mocorgó gyomrában, lassan emésztve csak a rohanó embertömeg folytonos egymásnak ütközéseit, s csendesen mosolyogva a fáradt döbbenettel rám-csukódó szembogarakba; kísérőm még a számára megszokott látványban is csilingelő sóhajjal tud örülni egy szép fasor bólogató árnyainak, aztán együtt ballagunk tovább az év első havas éjszakáján, egy otthon felé, amely szállást ad mára nekem is;
úgy lépek be a nyitott ajtón, hogy máris tudom, lakik itt még valaki; a kis polcon könyöklő régi szemüveg csillanva üdvözöl, s a könyvek kusza összevisszasága szívembe lopja magát, mindnek külön érzem az illatát, s a rájuk tapadt, lapozó ujjak érintése is lágyan suttog belőlük; érzem, hogy van itt még valaki kettőnkön kívül, az ágy enyhet adó, puha görbülete még őrzi testének fáradt vonalát, s a polcokon sorakozó bazárnyi tárgy is hol fojtott kuncogással, hol pedig könnyremegős , lassuló szavakkal mesél nekem réges-régi történeteket, s a kályha lobogó lángjai is azt mesélik, hogy élt itt valaki, aki bár most láthatatlan, de soha nem fog teljesen eltűnni ebből a folyton mocorgó világból, mert még az itt felejtett szemüvege is olyan melegséget áraszt, mint a magányos szerelmesnek a Hold felcsillanó, kusza tekintete.