Egy orrtörés és előzményei

Amikor elgondolkodik az ember, mi minden törheti be az orrát, hát bizony jön neki, hogy ki se dugja sehova, esetleg bedugja valahova, ahol a balesetveszély elhanyagolható, legalább annyira, mint a luftballon súlya a Holdon.

Egyszer velem is megtörtént, mert nem voltam elég figyelmes, nem dugtam se be, se ki az orrom, mégis megjártam.
Ez akkor történt, amikor, a sok gyötrődésem és kínlódásom eredményeként, három fiúgyerek után egy kislányt is sikerült produkálnom.

Tizennyolc évig serénykedtem, beleadva minden apait(az anyait nem én adtam) és már szinte le is mondtam arról, hogy lányom is lesz valaha.
Ezért, amikor megtudtam, hogy ilyesmire is képes vagyok, olyan büszke lettem, akár egy vörös farkú hím pávián és hirtelen azt se tudtam, mit csináljak örömömben. Jobb ötlet híján, telefonáltam a komámnak és meghívtam egy pohár italra, no meg az ezzel járó eszmecserére.
Találkoztunk is és amint ez általában történni szokott ittunk egy-egy pohárral, mindenik kocsmában, amelyik csak útba esett. Kocsma csere közben természetesen az eszméinket is cserélgettük, a lányokról meg a lányokkal kapcsolatosan. Mikor már a negyedik, vagy ötödik váltásnál voltunk, az eszméink is teljesen kicserélődtek, elfeledkeztünk a kis bébikről és a felnőtt babákra terelődött a beszéd.

Addig-addig beszéltünk róluk, míg egyszer egy hirtelen ötlettől felbuzdulva odaszóltam neki:
-te koma, ha nem árulkodunk egymásra, akkor bekukkanthatnánk egy éjjeli múlatóba, ott aztán majd legeltetjük szemeinket a rudakon. Semmi egyeben, csakis a fényes rudakon!
Nem kellett kétszer mondjam és miután örök titoktartásra köteleztük el magunkat, irány a legelső sztriptíz bár, mert nem voltunk mi olyan válogatós gyerekek! Ma sem vagyunk azok!
Beléptünk a félhomályba, illedelmesen leültünk és rendeltünk valami hörpölni valót és csodáltuk volna a rudakat, ha ne takarták volna el őket, a köréjük tekeredő csóré testek. Mit tehet ilyenkor az ember? Hát azt néz, ami van, főleg, ha nem válogatós.

Közben érkezett az ital, két hosszú lábon az egyik, másik kettőn a másik, az asztalra került az ital, a lábak meg gazdástól, minden teketória nélkül egyenest az ölünkbe pottyantak. Nem mondhatnám, hogy kellemetlenül érintett a dolog, csak egy kicsit furcsa volt, hiszen a falra ragasztott szabályzat szigorúan tiltotta a lányok testének megérintését. Így aztán nem tudtam mit csináljak, a férfi ösztön azt suttogta a fülembe Natasával együtt, hogy nyugodtan megsimogathatom a combikájának még a tövét is, hiszen azért nincsen rajta bugyi. A józan eszem, egy kissé részeg lévén ugyancsak azt suttogta, más nem volt, aki suttogjon, mert a komám is ugyanilyen gondokkal küszködött, ezért nem volt ideje sugdolózni velem.

Hanem mielőtt simogatásra került volna a sor, a kis Natasa megcirókálta az arcom és elpanaszolta, hogy olyan szomjas mint a sivatag hajója a Szahara közepén és szívesen meginna egy krémes whiskyit, vagy valami hasonló drága folyadékot. Ugyanis erre szokott rá, mert Igor az apja, otthon az asztal körül kergette a vodkás üveggel, valahányszor nem ezt ivott.(ezt nem ő mondta, de én tudtam következtetni panaszából)
Nos, ki tud egy ilyen kérésnek ellenállni? Bizonyára kevesen, mert az az elhagyott bugyi, meg a kilátásba helyezett simogatás megszédíti még a józan eszet is.

Igen ám, de ha csak egy kicsit kapatos az ember, megtörténik, hogy nem szédül. Ez történt velem is, átláttam a rosta likán, tudtam, csak azért küldték az ölembe a kislányt, hogy növelje a fogyasztást, ezért elutasítottam kérését egy ártatlan ajánlattal:
-Ugyan kedves, minek neked az a poloska ízű kotyvalék, itt a borom, jut abból neked is!
Nem utasíthattam el kerek-perec, mert féltem, hogy elmegy bugyit húzni, ezért ilyen politikushoz méltó csalafintaságokat eszeltem ki, melyekkel magam mellett, illetve az ölemben tarthatom.
Neki is gyorsan kapcsolt az agya és rögtön bevallotta, hogy nem szereti a bort, de a pezsgőt nem veti meg, főleg azt a franciásat.

Na a francba, a franciással! Ezt jól betanították arra, hogy a legdrágább italokat fogyassza és rá se nézzen másra. Úgy tesz, mintha legalább Péter cár leszármazottja lenne, olyan előkelő, hogy csak pezsgőben fürdik whiskys pohárral a kezében. Már épp akartam valami szép gúnyosat mondani, amikor a hátulról egy pukkanást hallottam és meglepődve vettem tudomásul, hogy megbontottak egy üveg pezsgőt, amit állítólag én rendeltem.

-Rendelt a búbánat, nem rendeltem én semmit! – mondtam illedelmesen. De az igazi pincér váltig erősítette, hogy látta a titkos jelet és biztos volt benne, hogy Nataskának akarok meglepetést, ezért is bontotta meg titokban, a hátam mögött. Ha pedig már megbontotta, azt visszadugni nem lehet, ezért muszáj elfogyasztani. Az ilyen szemtelenségek mindig bosszantottak, de akkor nem akartam mutatni, így aztán csak annyit jegyeztem meg: – aki rendelte, az majd kifizeti azzal együtt, aki megissza!
Ezt furcsán mosolyogva mondtam, nem is vette senki komolyan, csak a koma, aki ismerte ezt a fajta mosolyt.
A két lány nekigyürkőzött a pezsgőnek és felhajtott egy-egy pohárral, rögtön látszott mennyire értenek hozzá, mert majdnem úgy jártak mint Laci bácsi hajdanán, amikor egy üveg pezsgős borral leptem meg egy alkalommal. Ezt el kell meséljem, ha már eszembe jutott, no meg időm is van rá, míg a lányok pezsgőznek.

Laci bácsi amolyan igazi, rendes iparos volt, aki csak úgy tudott dolgozni, ha üveg volt a keze ügyében. Sose használt poharat, mert mind a két kezét nem foglalhatta el, ezért aztán direkt az üvegből fogyasztott el mindenfajta italféleséget, fajtára, minőségre való tekintet nélkül.
Ismertem ezt a jó szokását, egyszer aztán gondoltam megtréfálom, vettem egy üveg lefojtott bort, bementem hozzá a műhelybe és megkértem, hogy valamit javítson meg. Az öreg meglátva az üveget, azonnal nagy hajlandóságot mutatott rá, de egyszer az üveget akarta leellenőrizni. Megbontotta és mivel nagyon gyötörte a szomjúság, gyorsan leitta majdnem felét. Igen ám, de a bor le se ért a gyomrába és elkezdett pezsegni visszafelé, úgy bugyborékolt, hogy az öregnek orrán, száján, szemén, talán még a fülén is buborékok jöttek ki, majd megfulladt tőlük. Előre tudtam, hogy ez fog történni, ezért fél lábbal már az ajtónál voltam, ha netán hozzám akarná csapni az üveget, tudjak elmenekülni, mert nagyon fel tudott mérgelődni alkalomadtán az öreg mester.
Szerencsére sajnálta az üveget, mármint a tartalmát, így megúsztam egy cifra káromkodással, miután szóhoz jutott, utána meg jót szórakoztunk azon, hogy milyen igaz az a közmondás mely szerint: „holtig tanul az ember”.

A kislányok is majdnem hasonlóképp jártak, nagyon megkönnyezték az egyből felhajtott pezsgőt, ebből látszott, mennyire hozzászoktak ennek a fogyasztásához.
De ettől megjött a kedvük a táncra és nemsokára felállt a két hajadon, hogy tudását mutogassa, ugyanis ők is csúszkáltak, tekerőztek a rudakon, csak a szünetben pezsgőztek. Megsúgták, hogy addig felhúzzák a bugyinak nevezett három cérnaszálból tákolt ruhadarabot és ebbe nyugodtan lehet pénzt aggatni, senki nem fog a kezünkre csapni, ha véletlenül hozzájuk érünk. Lehet, hogy igaz volt, de mivel nem próbáltam ki, nem esküdnék meg rá.
A két táncosnő egy kissé durcásan jött vissza az asztalhoz, a show után, bizonyára elvárták volna, hogy odacsúsztassunk egy kis aprót a cérna mögé, amit már le sem vetettek, mintegy jelezve a sértődöttségüket.
Ezt látva, elmagyaráztam, hogy nekem vannak bizonyos elveim, például sosem fizetek azért, amit ingyen is megkapok, ezért tőlem pénzt akkor látnak, amikor a komától, akinél nincs pénz, mivel én én vagyok az ünnepelt, ezért én fizetek.
Ezt hallva, váltig bizonygatták, hogy nekik nem is kell a pénz, én félreértettem őket, hiszen csak azért jöttek oda, mert megtetszettem, úgy első látásra. Kérdem én, melyik férfinek ne nőne ettől jobban a mája, mint a pálinkától?
Hát, az olyanoknak mint én, akik nem szeretik a pálinkát és nem dőlnek be az ilyen kis füllentéseknek, pénzt spórolva meg vele!

Így csevegtünk aztán jó darabig, míg elfogyott a pezsgő meg a bor, ekkor aztán odaszóltam a komának, hogy illendő lenne hazafelé indulni, mert hajnal felé jár az idő és a végén felébrednek otthon, nekünk meg csak a hűlt helyünk van ott.
Odaintettem a pincért és kértem a számlát, ami érkezett is, természetesen a pezsgővel megterhelve. Ezen elvitáztunk egy darabig, de csak finom érvelések hangzottak el, én bizonygattam, hogy én se nem rendeltem, se nem ittam belőle, ezért nem fizetem ki, míg a pincér az ellenkezőjét erősítette. A lányok közben felszívódtak valahova, lehet nem jutottak vissza Szibériába, de eléggé távol voltak ahhoz, hogy ne lehessen rájuk sózni a pezsgő árát.
Mivel én akaratosabb voltam, nem fizettem, és ajánlottam, hogy írjanak a panaszkönyvbe, ha nem tetszik.

Már akkor gyanút kellett volna keltsen az, milyen simán lettem a vita győztese, hiába figyeltem, hogy mikor jelennek meg a body -kat védő testes emberek, akikkel majd hancúrozni kell, az árnyékukat se láttam. Ez nem volt normális dolog, de amikor az ember már fáradt egy kissé, nem tud úgy odafigyelni a részletekre.
Azt gondoltam, hogy belátták érveim helyességét, így aztán minden különösebb erőfeszítés nélkül eljutottunk az ajtóig, sőt ki is léptünk rajta.
Ott aztán megtörtént az, ami sosem történt meg velem mindaz ideig és azóta se mindmáig, pedig nem mondhatom, hogy kevés sötét helyen jártam.

Amikor kiléptünk a villogó félhomályból, a sötét előtérbe, valaki valami kemény tárggyal úgy orrtövön célozott, hogy azonnal térdre zöttyentem, és úgy elkezdett vérezni az orrom, mint egy jó kis bővizű csermely. Látni nem láttam, de a számban éreztem a sós ízű drága nedűt és spór ember lévén le is nyeltem, amennyit csak lehetett. A koma is hasonlóképpen járt, azzal a különbséggel, hogy ő a homlokára kapott egy koppintást és a szeme fölött hasadt fel a bőre, így nem tudott rekuperálni egy csepp vért sem. Senkit nem láttunk, mire felugrottunk, senki nem volt a közelben és soha nem tudtuk meg, ki miért tette, habár sejtettük, de bizonyítani nem lehetett semmit.

Az orrom rendesen betört, ma is úgy viselem, mert hiába unszoltak, nem mentem vele orvoshoz, hogy helyrepofozza egy kicsit.
Természetesen az asszonyoknak nem mondtunk el semmit, de valahogy csak észrevették, hogy nem jó helyen jártunk, nem is beszéltek velünk vagy két hétig, pedig a kománét próbáltam kiengesztelni a férje iránt, magamra vállalva minden felelősséget.

Az én páromnak is addig-addig puhítottam a szívét, mindenféle kedveskedéssel, ígérem és fogadom-okkal, míg végül csak megbékélt és mire begyógyult az orrom, már ugyanúgy szeretett mint mindig.
Igaz, egy ideig még neheztelt az orromra, de nem hiába szól úgy az ének, hogy a „paplan mindent eltakar”, mert ez igaz, higgyétek el egy olyan embernek, aki sokszor kipróbálta!