Vértessy Lajos néha kinyitotta a cipészműhelyt, várta, hátha adódik valaki kuncsaft. De ezekben a nehéz időkben új cipőt nem akart csináltatni senki. A bőrök ott száradoztak felaggatva. Pénz volt azokban is, de úgy látszott, soha nem térül meg az áruk. Aztán, hogy nem akadt munka, maradt a kocsma meg az ivócimborák.
A szakácsné korántsem volt olyan béketűrő, mint egykor Zsuzska. Nagy ortályozással fogadta a férfit, akárhányszor részegen ment haza. Az asszony is szerette az italt, erős is volt, nagydarab, néha összeverekedtek. Lajos arca egy-egy ilyen este után úgy nézett ki, mintha egy vadmacskával hált volna. Egy nap aztán arra ment haza, hogy a kapu előtt volt minden holmija. Az asszony csak az ablakból szólt ki neki:
– Mennyík isten hírivel! Nem vagyok többet kíváncsi magára.
Vértessy összeszedegette a kipakolt motyóját: ruhafélét, könyveket, néhány szerszámot. Az asszonynak csak annyit mondott:
– A nagy ruhásszekrényemért még majd visszajövök, te rusnya boszorkány.
És kissé italosan a piac felé vette az irányt, hátha rámosolyog a jó szerencse valamilyen formában.
Mire odaért, az árusok már szedelődzködtek, csak egy-két kofa fonnyadozott még a kosarai mellett. Adták volna már féláron is a zöldségfélét, hisz ha nem kel el, cipelhetik haza, meg az áru is csak összetöpped, másnap még úgyse fog kelleni senkinek.
Vértessy odaódalgott az egyik, majdnem felekosaras asszonyhoz.
– Nem megy a bolt, asszonyság?
– Nem, hogy az a keserves… – de nem fejezte be a káromkodást. Pakolni kezdett ő is.
– Látom, ráér. Segíthetne hazacipelni, ami megmaradt – mondta a mellette ácsorgó férfinak.
– Hol lakik?
– Nem messze, Mikepércsen.
– Na, az azért az nincsen éppen közel. Hanem mondok valamit. Itt van a Csapó utcában a műhelyem, ott tárolhatja a zöldségeit. Alagsor, majdnem pince. Aztán néha ad egy-egy tányér ételt érte.
Az asszony szemügyre vette a férfit. Jó kiállású, vele korabeli, az arca kissé gyűrött, mint aki nem aludta ki magát.
– Osztán nem ríszeges maga?
– Én-e? Hát úgy nézek én ki?
– Úgy – gondolta az asszony, de a férfi kék szeme, deresedő szőke haja, kis bajusza mintha megbabonázta volna.
– Hát, nem bánom. Megpróbálhatjuk – mondta végül.
3 hozzászólás
Szia Kati! Ez a Vértessy megéri a pénzét. Gondolom, az élet-felfogása az ismert nóta szerinti: "…gyöngyház sej, ha leszakad, száz helyébe ezer is akad…" Jó a történet, olvasom! üdv: én
Szia Bödön! Hát nem sokat lelkizett. Pedig okos ember volt. A nagyapámról mintáztam.
Üdv: Kati
Érdekes adalék. Ha úgy adódik, mindenki képes elmozdulni a nulláról. Az életösztön a felelős, azt hiszem.
Laca