Egy tizenéves naplója III.

Január 24. Péntek

Bill egyre undokabb. Azt hiszem, mindenáron vissza akarja kapni a padtársát. A marha… hisz nem is volt az övé. Szerintem nem bírja elviselni, hogy valamiben jobb vagyok nála. Pedig lehetne akár nyert ügye is. Egyszerűen csak modorálnia kellene magát, mégsem teszi. Ráadásul pontosan tudom, mit gondol rólam.
Mindig is lúzer voltam a szemében. Mindenben jobbnak mutatta magát, mint valójában volt, érdekes módon mégsem vallott kudarcot soha. Ez alól – hála az égnek – Sue a kivétel.
Ma segített a történelemdolgozatban. Mármint Sue. Levélben megírta a helyes válaszokat, pedig teljesen tisztában voltam velük. Nem tudom, miért segített. A szemei még mindig megbolondítanak.

Január 25. Szombat

Tegnap elfelejtettem megírni, hogy két hét múlva osztálykirándulásra megyünk a közeli varrodába. Tanulmányi jellegű, ami azt jelenti, hogy mindenki kollektívan szív vele. Bill már azt tervezgeti, hogy is fog női sálat csórni Sue-nak. Remélem, lebukik.

Január 27. Hétfő

Tegnap semmi érdemleges nem történt, leszámítva, hogy egy hete írok naplót. Ma viszont Sue-val leveleztem, és megírta, hogy holnap bemutat a szüleinek, mint egy barátját. Állítólag kíváncsiak rám, szeretnének megismerni. Nekem erről óhatatlanul is az ugrott be, hogy híres kutatók többet akarnak tudni egy civilizált földön kívüli létformáról.
Rossz előérzetem van.

Január 28. Kedd

Nem hiszem el. Sue szülei valósággal szerelmesek Istenbe. Nem mintha ezzel bármi bajom lenne, de a náluk eltöltött fél órában többet tudtam meg Istenről, az Antikrisztusról és az Armageddonról, mint másutt egész életemben. Én már legalább tudom, mit jelent az Armageddon. A végső csata Isten és Sátán között Jézus közvetítésével. Bill csak azt tudja, hogy Bruce Willis is játszik benne. Szánalmas.
Szóval beszélgettünk, néha nevetgéltünk, és már-már azt hittem, minden rendben lesz, mikor Mr. Red feltette azt a bizonyos kérdést: – És milyen típusú zenét is hallgatsz, fiam?
Elhallgattam. Az agyam vadul dolgozott a válaszon. Mit mondjak nekik? Ha azt mondom, a rockzenét szeretem, talán egy életre elvesztem a bizalmukat. Nem éppen úgy festenek, mint akik rajonganak az AC/DC-ért, vagy az At Vance-ért. Ha viszont mást mondok, hazudok, és ha az kiderül, ott vagyunk, ahol a part szakad. Sue-ra néztem, mentőövért könyörögve. Szorongva bólintott, és némán várt. Nagy levegőt vettem. – Rockzenét hallgatok, Mr. Red – mondtam. – AC/DC, At Vance… ehhez hasonlók…
Csend telepedett a nappalira. Sue aggodalmasan beharapta az ajkát, és a szüleire sandított. Azok megrökönyödve meredtek rám. Végem van, gondoltam.
– Akkor te is olyan lányom-féle vagy – közölte Mrs. Red. – Ő szokott ilyesmiket hallgatni.
– Bizonyosan – feleltem. A hátuk mögött Sue a tenyerébe rejtette az arcát. – Azt hiszem, Jack kicsit siet – mondta hirtelen. – Megígérte a mamájának, hogy segít neki a konyhában. – Kivezetett a nappaliból, és kikísért a ház elé. Én nem is kérdeztem semmit, csak elindultam haza. Azt hiszem, nem csak nekem volt kínos ez a szitu.

Január 29. Szerda

Ma Sue nem győzött bocsánatot kérni. Furcsa. Még csak nyolc napja ismerem, de bármit meg tudok neki bocsátani. Nem tudom, mi köze ennek a barátságunkhoz, de nagyon jó dolog. Sue pedig végtelenül kedves és figyelmes.
Remélem, ő is ezt gondolja rólam.