Egy tizenéves naplója IV.

Február 3. Hétfő

A múlt hét óta gyanús nekem az élet. Semmi különlegeset, semmi szokatlant nem produkált. Eddig mindig történt velem valami. Elestem a jégen… elestem a biciklivel… elestem a biciklivel a jégen… vagy elestem, mert este Bill kivilágítatlan öklével találkoztam… és huszonharmadika óta semmi! Gyanús…
Egyre többet járunk össze Sue-val. Hol ő jön át hozzánk, hol én hozzájuk, ami (hála az égnek) nem történik sűrűn. Ilyenkor elvonulunk a kíváncsi tekintetek elől (a szülei természete a hitet leszámítva mintha az anyámé lenne), zenét hallgatunk, beszélgetünk, olvasunk, ökörködünk, meg minden ilyesmit, amit a haverok szoktak. Egyedül a tekintetét kerülöm. Ha a szemébe nézek, totális fővesztés az egész.

Február 4. Kedd

Sue és én járunk. Legalábbis ezzel a ténnyel fogadott az osztály nyolcvan százaléka. A maradék húsz vagy tartózkodott a megoszlási szélsőségektől (nem érdekelte), vagy mi voltunk. Az értelmi szerző egyértelműen Bill, aki matekon egy kis cetlit írt Sue-nak. Az üzenet ennyi volt: „Jó Nyálgéppel járni?” Sue megmutatta, aztán visszaírt: „Sokkal jobb, mintha veled kéne. Benne vannak értékek, benned meg csak a végtelen sötétség és az azzal járó vákuum. Nézz magadba, és csak azután egózz, te majom.” Középhangos vihogás kíséretében útjára engedtük a cetlit, és kíváncsian vártuk a fejleményeket.
A hatás nem maradt el. Bill feje egy pillanat alatt váltott át tűzvörösből békazöldre, majd felvette az állott zabkására jellemző erős szürke színt. Megfordult, kezével félreérthetetlenül jelezve, mit is vár el Sue-tól. Igen ám, de Ms. Baxter, a tanárnő észrevette, odalépett, és akkorát csapott Bill kinyújtott középső ujjának a körmére a fémnehezékes favonalzóval, hogy még az utolsó padból is hallani lehetett a reccsenést. Tudni kell, hogy Ms. Baxter feketeöves favonalzóforgató mester, és még a leglehetetlenebb szögből is képes halálos pontossággal eltalálni az ember körmét. Billnek esélye sem volt.
Az egész osztály dőlt a nevetéstől. Még Ms. Baxter is megengedett magának egy mosolyt. Nem tudom… lehet, hogy ez nála valami berögzült perverzió?

Február 5. Szerda

Sue és én megegyeztünk, hogy az együtt töltött időt még hasznosabban töltjük el, így minden délután együtt tanulunk nálam. Mivel osztálytársak vagyunk, mindketten ugyanazt tanuljuk. Ráadásul így sokkal hamarabb megértjük a tananyagot.
Bill még susog rólunk a népeknek, de már nem érdekel. Sem engem, sem Sue-t. Mi elvagyunk a barátságunkkal. Megkérdeztem, miért költözött mellém Bill padjából. – Mert egy egoista barom – felelte. – Amikor elgáncsolt téged, és felolvasta a naplódat, rájöttem, hogy egy tetű is többet ér nála.
Magamban igazat adtam neki. Bill mindig is jól tudott játszani, de az igazságot nehezen viseli. Sokan hisznek neki, és általában megszívják. Csak kihasználja az embereket. Piócaként csüng rajtuk, a vérüket szívja, és ha az egyik már nem tudja az ő céljait szolgálni, keres mást.
De most már Sue is látja, hogy mekkora balfék, gondoltam. Most már nem hisz neki, nem dől be a trükkjeinek, ellenáll neki, mi több, elutasítja őt.
Billnek most már esélye sincs.
De remélem, nekem még van…