Egy tizenéves naplója IX.

Február 24. Hétfő

Sue egyre furcsább. A nagyszünetben megpróbáltam kérdezni kettőnkről, de ekkor hirtelen érdeklődni kezdett az angol iparosodás valamint a gőzgépek és a gyárak megjelenése iránt. Közelebb hajoltam hozzá. – Mondd csak, mi most már soha többé nem beszélgetünk úgy, mint ezelőtt? Belecsavarodok a bizonytalanságba! – Lehalkítottam a hangomat. – Ne tegyél úgy, mintha nem értenél – mondtam, látva értetlen arcát. – Szándékosan kerülsz. El akarsz felejteni? – kérdeztem, mire rámnézett. – Tudom, hogy ezt akarod. Csak azt nem, hogy miért.
– Nincs választásom, nem érted? – sziszegte. – Nem akarlak téged is elveszíteni, ezért inkább önként megyek el.
– Miért veszítenél el?
– Hagyjuk, nem érdekes – mondta, mintha érezte volna, hogy rosszat mondott. – Beszéljünk másról.
– Nem, Sue! Kell, hogy velem legyél! – Már-már sírtam. – Neked kelek fel minden nap, neked jövök el a suliba… fel nem fognád, mennyit jelentesz nekem…
– Tudom, Jack…
– Nem! Nem tudod! Ha tudnád, nem akarnál elmenni! – A szemébe néztem, és megfogtam a kezét. – Szeretlek, Susan Red. Még senki nem volt rám ekkora hatással.
Rámmeredt, és könnyek futották el a szemeit. – Nem szerethetsz, Jack. Nem lehet.
– Miért nem? – értetlenkedtem. – Hisz te is akarod! Akkor mi akadályoz?
Elhallgattunk. Pár másodpercig csak a többiek beszélgetése hallatszott. – Nem mondhatom el – felelte fátyolos hangon. – Kérlek, ne kérdezz többet, Jack. Nem akarlak elveszíteni, de nem eshet miattam bántódásod.
– Miért esne bántódásom? Miről beszélsz? – kérdeztem, de többet már nem tudtam belőle kiszedni, mert a terem ajtajában megjelent Ms. Baxter, így a helyünkre kellett ülnünk. Óra után Sue eltűnt, engem viszont feltartott Ms. Baxter, aki az órai teljesítményemről akart tárgyalni velem. Mire elengedett, Sue már rég messze járt.
Ma megjött Rosie néni. Anya odavolt és vissza. Engem nem hozott lázba az érkezése. Az sem érdekel, hogy egy kisebb szobába kellett költöznöm erre az egy hétre. Jobban érdekel Sue rejtélye. Vajon mit titkol előlem?

Február 25. Kedd

Ma Sue nem volt hajlandó beszélni velem. Ebből kiindulva Joanhez mentem tanulni délután. Mialatt a leckét írtuk, beszámoltam neki a beszélgetésről.
– Szóval azt adta be, nem mondhatja el, mi az oka annak, hogy a színedet sem akarja látni? – kérdezte, mialatt elővette a fizikaházit. – Ennyire komoly a dolog?
– Úgy néz ki – feleltem, és megráztam a fejem. – Mi lehet az a titok? Miért fél annyira?
– Lehet, hogy egy másik srác. – Joan mondata acélökölként csapott arcul. – Most mért? Lehet, hogy tényleg így van, csak nem akar megbántani.
– Nem hinném – feleltem. – Hisz láttam a szemeiben. Komolyan gondolja, hogy szeret. – Belenéztem a jegyzeteimbe. – Neked mennyi jött ki a négyes feladatnál?
– Másfél volt – nézte meg Joan is. – Az egy dolog, hogy te mit láttál. Még nem biztos, hogy jól láttad. Lehet, hogy mást szeret.
– Sue nem olyan! – fortyantam fel. – Ne akard vádolni olyanért, ami…
– Jól van na – fújt visszavonulót Joan, és lakonikusan beírt a táblázatába pár értéket. – Le ne harapd a fejemet. Csak találgatok, ahogy te is.
– Tudom – sóhajtottam. – És sajnálom. – Összenéztünk. – Örülök, hogy segítesz.
Elmosolyodott. – Örülök, hogy segíthetek.
A lecke végeztével még beszélgettünk kicsit, aztán siettem haza. Még sok tennivalóm volt a jelenlegi szobám környékén. Mielőtt kiléptem az ajtón, Joan hirtelen egy puszit nyomott az arcomra. Ránéztem, mire vállat vont. – Most mi van? Te is megpusziltál múlt szerdán – mosolygott.
Tényleg. Milyen igaz.

Február 26. Szerda

Ma semmi különös nem történt, leszámítva, hogy Billt erőszakkal kellett elvonszolni a fegyelmi tárgyalására. Lebukott ugyanis, mikor osztálykiránduláson női sálat akart lopni a ruhagyárból.
Győzelem.