Egy tizenéves naplója V.

Február 6. Csütörtök

Bill ma mélyen alulmúlta magát. A suliban ugyanis fakultatív kézműves- és technikaórák indultak, Sue pedig rávett, hogy én is induljak a szakkörön. Kéthetente van szakkör. Legutóbb a tanár azt adta feladatul, hogy készítsünk maketteket bármilyen anyag felhasználásával. Sue és én belevetettük magunkat a munkába, és míg én elkészítettem az emberi DNS-molekula makettjét nyalókáspálcikákból és szívószálakból, addig ő nekifogott a párizsi Eiffel-toronynak – egy rakás gyufával. Csaknem két hétig ragasztotta a gyufaszálakat, és csak tegnap készült el vele. Délelőtt azonban Bill „véletlenül meglökte” a makettet, így az a padlóra esve száz meg száz darabra hullott szét. Sue összeomlott. Összeszedtem a darabokat, azután vigasztaltam, hogy semmi baj nem lesz, megoldjuk valahogy. Simogattam a hátát és a haját, mialatt ő megállíthatatlanul sírt.
Ez volt az utolsó csepp. Nincs többé kesztyűs kéz.

Február 7. Péntek

Megnéztem a darabokat, hátha meg lehet őket ragasztani. Semmi esély. A gyufaszálak több helyen is eltörtek, és mire mindet végigkenném, egy adta ragacs lesz az egész. Nincs más hátra, gyufát kell szereznem. Sok gyufát. Erre csak anyánál van esély. Hála az égnek, még majdnem két hetem van hátra. Csak legyek vele kész.

Február 8. Szombat

Sue még nem tudja.

Február 11. Kedd

Semmi jele, hogy tudná.

Február 13. Csütörtök

Na végre. Már azt hittem, sose készülök el vele. Még kis francia zászlót is tettem a csúcsára. Holnap átmegyek Sue-hoz és meglepem vele. Remélem, örülni fog neki.

Február 14. Péntek

Ma egész nap titkolóztam Sue előtt. Megint sokat nevettünk, de mélyen legbelül én egész másért. Suli után hazakísértem, aztán egy szokványos arcrapuszival búcsúztunk. Úgy tettem, mintha csak holnap látnánk egymást, és elindultam haza. A sarkon befordulva azonban rohanni kezdtem, mintha puskával kergettek volna. Hazaértem, felrobogtam a szobámba, magamhoz vettem a makettet, aztán ráérősen visszasétáltam Sue-hoz. Becsengettem.
Mrs. Red nyitott ajtót. – Szia, kedvesem. Sue-hoz jöttél? Gyere csak beljebb. Ó, mi ez? Az Eiffel-torony? Ó, de csodás. Épp ilyen az eredeti is. A férjemmel már láttuk párszor. Igaz, Steve? – nézett akkor odalépő férjére.
– Hogyne, drágám – felelte Mr. Red. – Menj csak fel, fiam – fordult felém. – Tudod az utat.
– Köszönöm – bólintottam. Halkan fellopakodtam a lépcsőn, majd pár másodperc hezitálás után bekopogtam. Nyílt az ajtó, és Sue ott állt előttem egy szál pólóban, mackónadrágban és titokzokniban. Feltűnt, hogy fehérnemű nem volt rajta. Édes illatot árasztott, és úgy festett, mintha most kelt volna fel. Rámnézett. – Szia, Jack – mosolygott.
– Szia – mosolyogtam vissza. – Hoztam valamit. Tudom, hogy nem a legjobb, de talán megfelel Mr. Farnhamnek. – Ezzel elővarázsoltam a makettet. – Hétfőn már be is viheted neki.
Sue egy pillanatig értetlenül meredt a makettre. Aztán rámnézett. Aztán megértette hogy gyakorlatilag a semmiből építettem újra a makettjét. Szája elé kapta a kezét. – Istenem, Jack…
Letettem a makettet az éjjeliszekrényére, mire hozzámlépett és átölelt. Arcomat a két tenyerébe fogta. – Csodálatos vagy – mondta, és megcsókolt.
Kiürült a fejem. Semmire nem tudtam gondolni, azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Csak öleltem és csókoltam őt, minden másról elfeledkezve. Sue belökte az ajtót, és ami azután történt, az életem eddigi legcsodálatosabb délutánja volt.
– És most? – kérdeztem később, míg ő a karomba bújva feküdt mellettem.
Rámnézett. – Látod? Mi nagyon-nagyon jó barátok vagyunk. Testi-lelki jó barátok. – Elnevettük magunkat.
Igaza van. Jó vele, és egy dolgot már biztosan tudok.
Többé már nem félek a szemeitől.