Egy tizenéves naplója VI.

Február 15. Szombat

Ma átmentem Sue-hoz, de nagyon furcsa volt. Mintha visszafogottabb lenne. Kérdezgettem az okát, de mindig kitért a válaszadás elől. Aztán feltűnt pár apróság.

1.Elfordult a szájrapuszim elől.
2.Elhúzódik az ölelésemtől.
3.Mintha megbánta volna a tegnap délutánt.

Bármi baja legyen, kiderítem, ha addig élek is.

Február 16. Vasárnap

Ma délelőtt megint átmentem Sue-hoz. Mrs. Red nyitott ajtót, aztán rendkívül ellenséges hangon közölte: – Sue nem akar beszélni veled – és becsapta az orrom előtt az ajtót.
Tényleg aggaszt a helyzet. Most mi van velünk? Nem értem. Sue kezdeményezett, nem én. Ő suttogta nekem, hogy szeret, hogy csak engem akar. Hazudott volna?
Miért tenne ilyet?
Másrészt viszont én adtam neki mindenemet. Mindent, amit adni tudtam. Tudom, nincs sok tapasztalatom (összesen két hónap egy Emily Garner nevű lánnyal; őt Bill vette el tőlem), mégis igyekeztem boldoggá tenni Sue-t.
Az ő szomorúsága az én kudarcom.
Nekem minden vágyam teljesült tegnap délután. Illetve mégsem. Hisz csak azt hittem, hogy az enyém a szíve. Abban viszont biztos vagyok, hogy ő sem tudja hová tenni a történteket.
Holnap hétfő. Suli. Sue pedig nem fog kimaradni suliból. Akkor is jönne, ha elkapná a H1N1-vírust. Holnap nem menekülhet előlem, mert a padtársam.
Még.

Február 17. Hétfő

Teljes kudarc. Sue szóba sem áll velem. Órán papírcetlit írtam neki. Szünetekben egész végig kérdezgettem őt.
Közben Bill egyszer félrevonszolt, és az arcomba sziszegte: – Bántottad ezt a lányt? Hogy vetted magadnak a bátorságot? Vigyázz magadra, öregem. Te itt csak egy lúzer vagy, nem más.
Kifejtettem az ujjai közül a ruhámat. – Nem érdekelnek a fenyegetéseid, Bill. Nem félek tőled. – És Sue után mentem. Reméltem, ha kitartó leszek, kihúzhatom belőle a feleletet.
Végül a legutolsó óránk után elindultunk haza. Egész úton próbáltam beszélgetni vele, sikertelenül. Ekkor betelt a pohár. – Jelentek én neked bármit is? – törtem ki.
Ez hatott. Visszafordult és rámnézett. – Őszintén? Nem tudom. Sokat gondolkoztam a kettőnk dolgán. Péntek este óta máson sem járt az eszem. Jó barát vagy, jobb, mint amilyet érdemlek, de… így utólag belegondolva kicsit… elkapkodtuk.
– Elkapkodtuk? – hüledeztem. – Ha csak rajtam múlik, nem fekszünk le egymással! De szerintem nem csal az emlékezetem, hogy te kezdeményeztél! Hisz érezted, hogy még nincs túl sok tapasztalatom! – Továbbindult. – Ez az, hagyj csak itt! – ordítottam a sírás határán állva. – De azért előtte még nyugtass meg, hogy nem szeretsz! Tiporj a földbe teljesen!
Ez hatott. Lángoló tekintettel hozzámlépett. Azt hittem, rögtön lekever egy fülest, ám ehelyett így szólt: – Nem mondom, hogy nem szeretlek, mert akkor hazudnék. – Sóhajtott. – De meg kell értened, sok dolog van, amit át kell értékelnem. Tudom, hogy fontos vagyok neked, ugyanúgy, ahogy te is nekem – simította meg az arcomat -, és nem kérnélek meg rá, ha nem lenne erre szükségem, de… kérlek, iskolán kívül ne keress. – Elcsuklott a hangja. – Csak amíg letisztulnak bennem a dolgok, jó? – Megcsókolt, olyan gyengéden, ahogy még soha senki. – Sajnálom – mondta, és elindult a járdán. Útközben – láttam és hallottam – elsírta magát.
Hát igaz, amiről reméltem, hogy hazugság. Tényleg bántottam őt.

Február 18. Kedd

Sue nem jött át. Sem tegnap, sem ma délután. Tényleg így ér véget egy barátság, ami még nem is szövődött meg rendesen? Tényleg Billnek van igaza, és egy lúzer vagyok?
Tényleg elveszítem Sue-t?
Ma egy cetli volt a padomon a suliban. Ez állt rajta:

Nem Sue kézírása. Ki tudhatja még, hogy gáz van velünk?