Mereven bámult kifelé az ablakon. Nem nézett senkire, lehajtott fejét elfordította, hogy még véletlenül se találkozzon a tekintete senkiével. Nem mintha bárki is szeretett volna a szemébe nézni. Az emberek végigmérték, grimaszokat vágva félrefordították fejüket, eltávolodtak a közeléből, összesúgtak a háta mögött. Volt, aki szánakozott rajta és volt, aki felháborodott jelenlétén.
Pedig nem akart ő ártani senkinek. Nem akart ő rosszat. Csak egy kis helyet szeretett volna, ahol a csípős hideg elől meghúzhatja magát pár órára. Csak egy helyet, ahol elgémberedett végtagjait felmelegítheti. A villamos megfelelőnek bizonyult. Csendben leült az egyik ülésre, körbebástyázta magát szatyraival, amelyek kincseit, túléléséhez szükséges holmijait, egész életét rejtették, és kibámult az ablakon.
Nem szerette az emberek megvető tekintetét. A hibáztatást, az undort. Mintha ő tehetne róla. Mintha ő akarna így élni. Szégyellte magát. Szégyellte, mert ruházata, külseje megkopott, megtört önmagát ábrázolták csak. Szégyellte, mert az emberek tekintete ezt súgta neki. Szégyellnie kell magát kisiklott élete miatt, mert nincstelenül, egyedül és magányosan kell élnie.
Kifelé bámult az ablakon. A környék gazdag palotái elmosódott árnyakként suhantak el mellette. Üveges tekintettel meredt a kidíszített házakra, az udvaron felcicomázott, csillogó fenyőfákra, amelyek fura módon saját magára emlékeztették. Az életére, amely egyik pillanatból a másikra vált álomból, rémálommá. Nem is értette. Az egyik nap még volt családja, gyerekei, tető a feje felett, álmai, aztán jöttek a hatalmas emberek, kipakolták a bútorait, holmijait, vágyait az utcára, elvitték a gyerekeit, őt meg ott hagyták romhalmazzá vált életével az utcán. Csak mert pár számlával elmaradt. Csak mert három gyermek mellett nem tudok munkát vállalni. Csak mert…
Már nem kesereg. Csak kifelé bámul az ablakon. A villamos csendesen suhan az útján. Az emberek fintorogva kerülgetik. Néha valaki megjegyzi, az ilyet hogy lehet felengedni, mások egy-egy bátortalan mosollyal kedveskednek neki, de a legtöbben szóra se, tekintetre sem méltatják. Sietnek haza. Sietnek fűtött, kényelmes házaikba, sietnek a családjukhoz ünnepelni. Csak ő nem siet sehova. Ez az utolsó villamos. Erről le kell szállnia. Hogy hova megy ez után? Ki tudja. Talán amerre a lába viszi.
Még egyszer, utoljára kinéz az ablakon. Megvárja, míg az utolsó ember is leszáll, aztán lassan összeszedegeti maga körül a szatyrokat és lekászálódik. Még mindig nem néz senkire. Minek is nézne. Hogy meglássa milyen szánalmas is valójában szakad, büdös rongyaiba csavarva?
A közeli park közepén feldíszített fenyőfa ácsorgott a hideggel dacolva, büszkén emelve ágait az ég felé, versenyt szikrázva a csillagokkal. A körülötte lévő padokon hajléktalan emberek ücsörögtek, csendben, magányosan, zsákokkal körülvéve, tenyerüket lehelgetve a hideg elől.
A nő leült az egyik padra és gondolataiba merülve nézte a fát. A gyermekeire gondolt, akiket már hónapok óta nem látott. Hogy is mehetne így hozzájuk. Hogy kerülhetne a szemük elé? Inkább felejtsék el. Nekik legalább van helyük, van fedél a fejük felett, étel a tányérjukban. Csak ez számít. A többi nem.
A sötét lassan ellepte a várost, csak az apró égők világítottak a park közepén felállított fán. A kis társaság csendben üldögélt körülötte. Egy ember olcsó italt kínált körbe. Senki nem szólt hosszú órákon keresztül. A hideg egyre áthatóbb, egyre keményebb lett, az emberek fészkelődni kezdtek, ki-ki alvóhely után kutakodott a sötétben. Csak a nő maradt a padon, mozdulatlanul, gondolataiba mélyedve. Egy házban járt. Egy házban, ahol boldog volt, ahol együtt volt az egész család. A gyerekek ajándékokat boncolgattak, nevettek, a kályhában pattogott a tűz és a frissen sült sütemények illata bejárta a kis lakást. Aztán a család összeölelkezett és együtt nézték az apró, ám annál szebben feldíszített fát és énekeltek. A szíve összeszorult, egy könnycsepp utat tört magának a vastag páncélon, melyet a hosszú hónapok kovácsoltak keménnyé. Egy apró könnycsepp jegeket olvasztott meg lelkében. Gondolatában a kis család tagjai összeölelkeztek és egymás fülébe súgták: Boldog Karácsonyt!
6 hozzászólás
Szomorú, de még szomorúbb, hogy valós. Drága Alex! Megint olyan történetet hoztál, ami ilyenkor Karácsonykor felhívja az emberek figyelmét arra, hogy jobban figyeljünk másokra.
Gratulálok! Boldog Karácsonyt!
szeretettel-panka
Köszönöm Panka. Nagyon Boldog, Békés, Meghitt Karácsonyt kívánok! Alex
És akkor kinyitotta a szemét, látta maga körül a sivár valóságot, leült a sorstársai közé, és mohón a szájához emelte az üveget, és itta csak itta a felejtő nedűt, míg végre nem látta maga körül a sivár világot, eltompult agyából eltűntek a szívet facsaró emlékek, homályos tekintetében elmosódtak a lenéző emberi tekintetek.
Bocs, hogy folytattam, de a valósághoz ez is hozzátartozik, rohadt egy világot élünk mostanság. Üdv. Jega Ibolya
Akár ez is lehet egy lehetőség… Üdv. Alex
Az egyik legborzasztóbb dolog az, amikor elveszik a tető emberek, családok feje fölül. Sokat töprengek azon, amikor látok az utcán kóborló embereket, vajon hogyan is tudnak létezni? Írásaid sok esetben választ adnak, csak feldolgozni nehéz.
Szeretettel:Selanne
Örülök, hogy a nehézségek ellenére is olvasol 🙂 Igyekszem majd néha könnyebbet is írni. Köszönöm, hogy itt jártál. Alex