Egyedül az utcán

A székesegyház harangja tizenkettőt kongatott olyan csendesen, hogy ne zavarja az alvókat, de mégis tájékoztassa, aki ilyen későn is kíváncsi a pontos időre. Bernadett barátnője előszobájában a szandálját igyekezett felhúzni a lábára, ami egy kissé nehezen ment álló helyzetben az elfogyasztott konyakok után. A keskeny csat sehogyan sem akart beilleszkedni a helyére. Igaz ugyan, hogy félkézzel próbálkozott, a másikkal a falba kapaszkodva egyensúlyozott kevés sikerrel. Barbara, a barátnő marasztalni próbálta:
– Biztos, hogy el akarsz menni? Már rettenetesen késő van, és ez a környék egyáltalán nem biztonságos.
Bernadett határozottan válaszolt:
– Ugyan már, egyáltalán nem vagyok félős. Különben is, mi baj érhetne? Alig van nálam egy kis pénz.
Közben lehuppant a földre, és sikeresen lábára húzta mindkét lábbelijét.
– Legalább hívj egy taxit- erősködött a barátnő.- Éjszakánként fura alakok járnak errefelé, veszekednek, kiáltoznak, én bizony ki sem merném tenni a lábamat sötétedés után. Aludj inkább itt! A heverőn elférsz, és legalább tudunk még egy kicsit dumcsizni.
– Nem, nem!- rázta meg Bernadett hevesen a fejét.- Holnap le kell adnom egy házi dolgozatot, és még 5-6 oldal hátravan.
– Itt is befejezheted az én gépemen. Utána ki is nyomtathatjuk.
Bernadett nem találta megfelelőnek az ötletet, ugyanis már régen félbehagyta, és a folytatáshoz újra el kellett olvasnia az egészet, arról nem beszélve, hogy az eleje hogyan kerülne át Barbara számítógépére.
– Ne izgulj, nem először megyek éjfél után haza. Tudod, múlt szombaton a Csocseszéknál meddig tartott a buli? Hajnali négyig. Ráadásul áramszünet is volt, töksötétben kellett botorkálnom az utcán.
– Igen- vetette ellen Barbara- csakhogy Csocsesz a belvárosban lakik, de ez a lakótelep teljesen lepukkant. Viszont az albérlet baromi olcsó. Igaz, sokat kell bumliznom az egyetemre, de nekem megéri. Szóval, maradsz?
– Nem!
És Bernadett már kint is volt az utcán, ahol néma csend fogadta. Néhány házban még égett a villany, de a legtöbben már nyugovóra tértek. Szandálja hangosan kopogott a kövezeten. Egy fuvallat megborzongatta, elfelejtette, hogy ősszel az éjszakák már hűvösek, lenge öltözékében fázott, még az alkohol sem tudta felmelegíteni, ezért kissé megszaporázta lépteit. Közben arra gondolt, hogy milyen félős ez a Barbara, nem jár az utcán egy lélek sem, fölösleges volt ijesztgetnie. Az egyik utcasarkon megpillantott egy árnyat, először alvó embernek nézte, de rájött, csak egy feldöntött kuka. Rákanyarodott egy hosszú utcára. Hirtelen egy alak ugrott elé. Bernadett vad szívdobogással ismerte fel, hogy csak egy macska a támadó. Mindenesetre barátnője mégiscsak elültette benne a félelem magját, mert már kevésbé nyugodtan folytatta útját. Észrevette, hogy pár házzal odébb valakik veszekednek, legalábbis erre következtetett a falra vetődő árnyékból, mígnem rájött, hogy csak a szél fújta fák bólogatnak. Félelme egyre jobban erősödött. Csak érjek egyszer haza, fohászkodott, vagy hagyjam el már végre ezt a hülye lakótelepet. A szemközti járdán hangoskodó, az ittasságtól kicsit hamisan daloló férfiak közeledtek felé. Az egyikük észrevette, és nagyot cuppantott:
– Odanézzetek, ki megy ott!
– Hé, csinibaba!- kiáltotta egy másik részeg hanghordozással.- Eljössz velünk?
Bernadettben megállt az ütő. Szeretett volna kitérni előlük, de sem előre, sem hátrafelé nem volt útkereszteződés. Remegő kézzel nyomta le az egyik ház kapujának kilincsét, de zárva találta, csakúgy, mint a következőét. Nem nézett a férfiakra, arra gondolt, talán sikerül elslisszolni mellettük, és békén hagyják, ha nem reagál semmit.
– Az édes édes rózsám hatalmas fara….-zengte egy harmadik.
Riadtan tapasztalta, hogy a férfiak leléptek az úttestre, és egyenesen felé tartanak. Nem volt más választása, menekülőre fogta a dolgot. Hátrafordult, és futásnak eredt. Egy durva kéz azonban elkapta hátulról a ruháját, ami reccsent egyet és szétszakadt, egy darabot támadójának a kezében hagyva. Így viszont újra szabad lett, és futott volna tovább, ha el nem gáncsolják. Borzasztóan beverte a térdét, ám a rémülettől először szóhoz sem jutott. A legrondábbnak látszó, zsíros hajú, fogatlan, legrészegebb már a szoknyáját akarta lehúzni.
– Gyöngyvirágom- motyogta részegen. – Most az enyém leszel.
– Segítség!!!- kiáltotta Bernadett, és akkorát rúgott, amekkorát csak tudott.
– Aú, te ribanc!- jajdult fel a férfi, és Bernadett hatalmas ütést érzett az arcán, majd eleredt az orra vére.
– Segítség- sikoltotta még egyszer, de egy kéz vasmarokként szorította a száját, hogy ne tudjon megszólalni.
– Hát nem segít senki?- gondolta elkeseredetten, mielőtt eszméletét veszítette.