Egyenlőtlennek látszott a küzdelem.
A kis rigó nagy volt már ahhoz, hogy a fűben elbújjon, a macska viszont rutinos volt és türelmes. Teste szinte eggyé vált a talajjal. Lassan, alig észrevehetően vonszolta magát előre. A teste által letört fű mutatta csak, hogy halad a kiszemelt áldozat felé.
A rigó dermedten állt, a félelme szinte tapinthatóvá vált.
Az elbizakodott macska elkövette az első hibát.
Farkával idegesen csapott egyet.
A rigó segélykérő cserrenésére volt talán ez a válasza.
A fekete kis madár újra kiáltott.
És a macska elkövette a második hibát.
Semmibe vette a családot.
Ezért átélhette, mit érezhettek az amerikai katonák a kamikazék láttán.
Hangos kiabálással a két szülő a macska feje körül röpködött, szárnyukkal majdnem kiverték a gyilkos szemét. A felmentő sereg a földre szorította a támadót. A macska lelapult a fűbe, fülét teljesen a tarkójára simította. Aztán a támadás amilyen hirtelen indult, olyan hirtelen ért véget.
A csendben óvatosan emelte fel a macska a fejét, és körülnézett.
Döbbenten látta, – hogy nem lát semmit.
A rigógyerek a stukaként támadó szülőkkel együtt eltűnt.
De legalább a megszégyenülésnek nem volt már tanúja.
1 hozzászólás
Hahaha… tetszik a vége 🙂 reménykedtem benne, hogy nem véres jelenettel zárul…
(Amúgy imádom a macskákat!)
Kriszti