Egyetlen

– Nos, mi a válaszod? – perdült meg a konyhában a tűzhely mellett Ágnes. Várakozva nézett férjére, Tamásra, aki az ebédlőasztalnál ülve éppen kanalazta a levesét.
– Ne haragudj – szólt a férfi. – Elgondolkodtam, és nem figyeltem.
– Ez az! – csattant fel az asszony. – Menekülsz! Mindig menekülsz, amikor dönteni kell. Mondták már neked, hogy túlgondolkodod a dolgaidat? Vedd már észre, hogy sok mindenről éppen ezért maradsz le!
– Azt hiszem, igazad van – mélázott el a férfi, és sóhajtva bámult a szemközti üres szék támlájára.
Miért nem ül ott senki? Miért üres az a szék minden ebéd alkalmával? Élete tükörképe volna az a háttámla? Nem. Az élete nem üres. Vannak emlékei. És a jelen? Majd a jövő ezt is megváltoztatja. Nincs igaza a feleségének. Rengeteg alkalommal időben döntött, és jól. Ezért tartanak ott, ahol. Megfontolt embernek ismerik őt. Lehet, hogy esetenként többet rágódott egy döntésén, de hát, nem akármiről volt szó. Az óvatosság pedig sosem árt. Az egyetlen probléma kettőjük között éppen az, hogy Ágnes mindig türelmetlen volt vele. Minden másban egymáshoz valók, de ebben az egyben sosem tudtak kiegyezni. Amikor dönteni kellett valamiben, nagyon nehéz volt az asszonyt türelemre, megértésre bírni. Mégis, ha belegondol, talán soha sem találhatott volna jobb társat az életben. Talán soha? Talán…

Már javában szólt a zene, amikor Tamás és barátai körülnéztek az iskola félhomályba borult aulájában.
– Jó lesz ez a mai sulibuli – szólt Tibor Péterre kacsintva. – Lesz ilyen jó a Geóbál is, mint a mi Gépész bulink? – kérdezte nem kevés piszkálódással a hangjában.
– Hagyd már! – legyintett Tamás, mert nem akarta, hogy a két legjobb barátja megint összevesszen azon, melyik iskola csinálja a legjobb bálokat a városban? Bosszantotta ez az állandó rivalizálás a megyeszékhely két legerősebb iskolája között. Így volt ez a sportban, a szakversenyeken, és sajnos a rendezvényeken is. Ha valamit nem a Gépészek középiskolája nyert, akkor biztos, hogy a Geológusok vitték el a pálmát, és fordítva.
– Figyelj Tibi! – kezdte Péter. – Ha sokat szívózol, nem adok meghívót, és nem jöhetsz akkor be a mi bulinkra.
– Együtt leszünk ott is! – zárta le a vitát Tamás. – Na, fiúk! Terepre!
– Várj! – fogta meg Tomi karját Tibi. – Hoztam valamit! – azzal kissé szétnyitotta a kabátját, és megmutatta a barátjának a belső zsebben lapuló kis butykost.
– Jaj már! – nézett a plafonra Tamás. – Nem ettől lesz jó egy bál!
– Vagyunk rá elegen – szólt közbe Peti. – Nem lesz baj.
– Oké! – egyezet bele Tamás. – De csak, ha Lacinak is hagyunk. Ott látom a ruhatár előtt. Menjünk oda hozzá.
A kis társaság elindult, hogy letegye a kabátot, és eltüntesse a tiltott folyadékot is, mielőtt még valaki lebuktatná őket. A ruhatár sötétebb sarkában szépen megosztozott a négy fiú a házi kotyvalékon. Már éppen kifelé tartottak, amikor lánycsapatba botlottak a bejáratnál.
– Eszter! – kiáltott csodálkozva Tamás, amikor felismerte a volt általános iskolai társát az egyik lányban.
– Szia Tomi! – mosolygott a lány. – Nem is tudtam, hogy ebbe az iskolába jársz – azzal megfogta Tamás karját, és elhúzta a többiektől.
– Figyelj Tomi! – kezdte Eszter. – Meghívásra jöttünk ide a barátnőimmel, de Ildikónak nincs partnere.
– Miért nem jött akkor a barátjával? – csodálkozott Tamás.
– Az a helyzet, hogy barátja sincs neki. Megkérhetlek, hogy foglalkozz vele kicsit? Tudod, tánc, meg egy kis beszélgetés.
– Eszti, nekem már van barátnőm, csak most nincs itt, mert a szülei nem engedték el ide.
– Jó, jó! Nem azt mondtam, hogy udvarolj Ildikónak, csak hogy ne unatkozzon. Érted?
– Rendben! – sóhajtott Tamás. – Mutass be neki. Csak Ági meg ne tudja!

Úgy táncoltak, mintha mindig is összetartoztak volna. Érzelmes, lassú dal töltötte be az egész aulát. A zene bennük lüktetett tovább.
– Még soha sem táncoltam – szólt Ildikó.
– Nem hiszem el – válaszolta Tamás. – Nagyon jól mozogsz.
– Mert jól vezetsz – suttogta a lány.
– Mi baj? – kérdezte Tomi, mert érezte, hogy a lány elhúzódik kissé.
– Csak bepárásodott a szemüvegem. Meg kellene törölnöm.
Kutatni kezdett a zsebeiben.
– Tessék! – nyújtotta Tomi. – Egy papír zsebkendő megfelel?
– Köszönöm! Igen. Nem fog hiányozni?
– Mindig van nálam pár darab.
– Mindig? Miért?
– Arra gondoltam, nem árt, ha van nálam. Hátha szüksége lesz egyszer egy csinos, szemüveges lánynak papír zsebkendőre.
Ildikó elpirult egy kicsit, és lehajtotta a fejét. Tamás várt. Saját maga is meglepődött a viselkedésén. A táncot abbahagyták. Csak néztek egymásra.
– Leüljünk valahol? – kérdezte Tamás.
– Igen, jó lenne.
Kerestek egy szabad iskolai hosszú padot. Ildikó leült, Tamás pedig mellette átvetett lábakkal lovagló ülésben foglalt helyet. Így látta a lányt is, de az egész termet is. Egy darabig a zenét hallgatták és nézték a táncoló fiatalokat.
– Nem vagyok egy bulizós típus – szólalt meg kis idő után a lány.
– Én sem – mosolygott Tomi.
– Akkor honnan tudsz így táncolni?
– Filmekből tanultam.
– Hazudsz.
– Baj?
– Nem, de most szeretném, ha nem tennéd.
– Jó. Kérdezz, ha kíváncsi vagy valamire.
– Van barátnőd?
– Van.
– És tudja, hogy itt vagy?
– Tudja. Szeretett volna ő is eljönni, de nem lehetett.
– Elmondod neki ezt a …
– Nem tudom. Mit kellene mondanom? Nem történt semmi.
– Táncoltunk.
– Ez igaz.
– Játszol velem? – kérdezte a lány.
– Nem. Jól érzem magam, és igazán jó veled.
– Akkor? – nézett Tamásra a lány.
– Akkor mi?
– Késő van. Mennem kell. Tízre haza kell érnem – hajtotta le a fejét a lány
– Elkísérlek.
– Nem fontos. Közel lakom. Talán ötszáz méter az egész.
– Szeretném. Így illik. Velem töltötted az estét. Ma én vigyázok rád.
– Kedves vagy – mosolyodott el a lány, bár szomorúság csillant a szemében.

Csendben sétáltak a csillagos ég alatt. Szerencsére nem volt nagyon hűvös. Tamás egy hirtelen ötlettől vezérelve, megfogta a lány kezét. Ildikó nem rántotta el az övét, sőt, nagyon is úgy tűnt, ez a két kéz pontosan egymásba simul, mint két régi, kedves ismerős.
– Csak táncolni szeretsz, vagy a zenét is szereted? – kérdezte a lány.
– Igazából éppen táncolni nem szeretek annyira.
– Ezt meg hogy értsem?
– Zenész vagyok, helyesebben csak tanulok.
– Milyen hangszeren?
– Dobon, és mindenféle ütős hangszeren, de egyszer szeretnék zongorázni tanulni. Csak ahhoz nincs elég pénzem.
– Miért? A dobokhoz kevesebb pénz kell?
– Nem, de édesapámnak van egy dobos ismerőse.
– Értem. Tamás, elfogadnál engem zongoratanárnak?
– Te tudsz zongorázni?
– Igen. Szóval? Mi a válaszod?
– Ha komolyan gondolod, én örömmel tanulnék tőled.
Közben megérkeztek ahhoz a házhoz, ahol a lány lakott. A lépcsőház előtt megálltak és szembefordultak egymással. Tamás érezte, hogy most mennyire közel kerültek, s azt is tudta, mire vár a lány. Szívesen megtette volna, de valami visszafogta. Nem mert közelebb hajolni.
– A szüleid várnak már biztosan – szólt Tamás.
– Igen. Biztosan. Mikor találkozunk legközelebb?
– Van ismerősöd a Geológusok között?
– Van.
– Az ő báljuk egy hét múlva lesz. Hívasd meg magad. Ott találkozhatnánk.
– Nagyon fogom várni. Ott leszek.
A lány még mindig csillogó szemmel állt a lépcső tetején. Nem akart elindulni az ajtó felé. Tamás határozott mozdulattal hátrébb lépett, és mosolyogva búcsút intett.
– Szia! Akkor egy hét múlva.
– Szia – emelte a kezét intésre a lány, miközben a fiú elindult visszafelé az éjszakában.
Tamás nem mert visszanézni. Érezte a lány tekintetét a hátán, és nem értette, mi történik vele? Mi volt egyáltalán ez az egész? Egy szokványos iskolai bál. Volt már ilyenben része. Egy lány, akivel megismerkedett. Táncoltak. Nem nagy dolog. Ez is ismerős. De ez a lány … A hangja, a tekintete. Azok a csendesen elsuttogott mondatok. És az illata, amit tánc közben érzett. Beleborzongott. Nem szabad többet találkozniuk. De megígérte neki, és ráadásul tetszik is. Most mi legyen? Mi legyen Ágival? Már két éve együtt járnak. Áh! Biztosan a Tibor pálinkája tehet róla. Másként nem történhetett volna vele ilyen. Na jó, ezt a dolgot akkor is rendbe kell tenni valahogyan. De hogyan? Megvan! Péter, és Tibor a megoldás. Majd kioktatja őket, mit is mondjanak Ildikónak a bálon.

Sorra érkeztek a fiatalok a bejáraton keresztül a bálra. A megnyitó már egy félórája elhangzott, de még mindig csak jöttek a meghívott lányok, fiúk. Jó volt a hangulat, és a tornateremből messzire szólt a zene. A folyosókon mosolygó párok hangoskodtak.
Ildikó még mindig a bejárat közelében tartózkodott. Látszott rajta, hogy vár valakit. Tibor hiába mondta neki, hogy Tamás nem fog eljönni, nem hitt neki. Ekkor Péter lépett oda Ildikóhoz.
– Hidd el, nem lesz itt. Tudom – mondta a lánynak.
– De megígérte! – szomorodott el a lány.
– Mi ismerjük ám jól a srácot. – szólt közbe Tibor is.
– Jönni fog – makacskodott a lány. – Zongoraleckéket is venni akar tőlem.
– Nem szabad hinni Tamásnak – szólt Péter. – Nagy nőcsábász ám a fiú.
– És iszik is – vetette oda Tibor.
– Nem érdekel – görbült sírósra Ildi szája. – Nem számít, csak jöjjön, a kedves mosolyával, a hangjával. Táncoljon velem, nevessen, és …
Nem tudta folytatni. Érezte, hogy itt valami nem stimmel, de nem tudta mi az. Elszaladt a mosdó irányába. A két barát egymásra nézett, és megcsóválta a fejét.
– Te, Tibi – szólt halkan Péter.
– Mi van?
– Áh! Semmi! Terepre!

– Kihűl a levesed! – szólt Ágnes a férjére, miközben karba tett kézzel még mindig a tűzhely előtt állt.
– Nem is vagyok most éhes – válaszolta Tamás.
– És, mi a válaszod a kérdésemre? – húzta fel a szemöldökét az asszony.
– Tudod mit? Melegítsd fel a levest! Jó forró legyen! Én addig lemegyek a kedvenc kocsmámba. Megiszom egy sört. Lehet, hogy kettőt is, de te csak várj! Várd a válaszom. Egyszer talán majd időben megjön. Mint én is! Most nem tudok semmit!
A bejárati ajtó hatalmasat csapódott Tamás után.
– Menekül! Megint menekül! – suttogta maga elé az asszony.