Egykor nálad

Egykor, nálad.
Emlékszel? Csak ültünk a teraszon egy sörrel a kezünkben. A pohár alján csöpögött a hideg pára, meleg volt, nagyon meleg, pedig éppen csak elkezdődött a május. A kiserdő hangos volt a madaraktól, egy macska suhant el a lábam mellett, finom szőre csiklandozott. Elhessentetted, nem szereted a macskát, mondtad. Nem sokat beszéltünk, talán csak az akácillatról, meg a madarakról, néhány szót a virágokról, na meg a macskáról. A hinta lassan lendült velem föl, le, föl, le, te meg csak ültél, az arcodat belefordítottad a napba. Aztán mondtam valamit, és te visszakérdeztél. Akkor, ott valami történt.
Először nevettél egy kicsit, majd váratlanul elfordultál. A ki nem mondott válaszban benne volt minden. Valamit megértettél akkor, vagy csak ösztönösen néztél félre egy pillanatra. Csak egy pillanatra, de abban a pillanatban tudtad, hogy valami kimaradt, hogy közben én valami rosszat gondoltam, vagy ki is mondtam talán, már nem emlékszem. Mennyire más volt, amikor először rám néztél! Most hirtelen elkomorultál, mint aki megértett valamit. Szórakozottan elfordultál és panaszkodtál a macskákra, mintha ott sem lettem volna.
Tudom, hogy szólnom kellett volna, hogy ne úgy értsd, de láttam, hogy mindegy. Éreztem, hogy csak szeretnél túl lenni a beszélgetésen.
Némán felálltam, kiittam a maradék sörömet, összeszedtem a holmimat, és csendesen, hogy ne zavarjalak, becsuktam magam után a kaput. Nem fordultam vissza, de tudtam, hogy nem mozdultál. Csak ültél és nézted, ahogy a pohár oldalán lecsorog a túlfutó hab.
Egykor, nálad. Emlékszel?

-o-

– Egykor, nálad!
– Rendben, készítek valamit ebédre. Egyedül jössz?
– Persze, hogy egyedül. Szerinted kivel jönnék? Vagy hozzam a Jucikát is a könyvelésről?
– Most nem értelek. Csak kérdeztem, hogy készüljek. Mit kell ezen felhúznod magad?
– Hozzak bort?
– Ásványvíz van otthon.
– Nem maradhatok sokáig, fél négyre haza kell érnem, én megyek a gyerekért.
– Ne! Nem teheted ezt velem! Már mióta vártam, hogy végre felgyere, és egy kicsit kettesben legyünk! Nem mondod, hogy két órád van rám?
– Drágám, kérlek, bocsáss meg! Tudod, hogy van ez!
– Eddig örökké csak vártam és megbocsátottam. Komolyan gondolod te ezt?
– Persze, hogy komolyan. Ne ess kétségbe, bepótoljuk!
– Neked örökké kevesebb időd van rám, mint nekem rád.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Szeretsz te egyáltalán?
– Muszáj belemenni ebbe?
– Belemenni mibe? Mintha nem lennénk benn nyakig!
– Tessék?
– Tudod te azt nagyon is jól!
– Nem tudom, miről beszélsz!
– Abbahagynád?
– Mit hagyjak abba?
– Amit épp most csinálsz, hogy tönkreteszel mindent. Életnek nevezed te ezt?
– Tudod mit? Hagyjuk abba. Tényleg így lesz jó. Miattam ne strapáld magad.
– Drágám, kérlek, bocsáss meg! Nem ezt akartam, nem így!
– Belefáradtam a sok megbocsátásba, ha tudni akarod! Sok nekem ez az örökös vita, a könyörgés. Nagyon jól tudtad már az elején, hogy ez lesz. Mégis belementél. Miattam ne strapáld magad!
– Ugyanott tartunk. Egykor, nálam?
– Ott leszek!