Marika még ki se pakolt a megrakott szatyorból, amikor nagymamája – Erzsike, akivel egy háztartásban él – kezét tördelve, kétségbe esve, kisírt szemmel azzal fogadta, hogy nézz a faliórára!
Marika szemei kitartóan követték a kismutatót, majd közel egy perc múltán azt mondta, hogy jár. Ráadásul a pontos időt mutatja az óra.
– Ki mondta, hogy nem jár? – kérdezte szemrehányón Erzsike.
– Azt mondta, hogy nézzek rá, nem?
– Igen, de miért?
– Azt nem tudom.
– Jellemző. Mert neked az se tűnt fel, hogy milyen állapotban vagyok a sok sírástól.
– Drága Nagyi, hogy gondolja? Persze, hogy feltűnt és meg is akartam kérdezni, hogy mi történt, de nem volt rá lehetőségem. Akkor mondja el Édes, hogy mi a baj?
– Ne édesezz engem!
– Azt nézd meg, hogy hány óra van?
– Tíz óra múlt 8 perccel.
– Pontosan. És mikor mentél el itthonról?
– Kilenc óra körül.
– Na ugye. Mi a fenét csináltál több mint egy órán keresztül, amikor a bolt 10 perc távolságra van gyalog?
– Nagyi, borzasztó dolgok történtek. Ahogy kiértem az utcára láttam, hogy a főútra kanyarodik a mentő és a tűzoltó. Két személygépkocsi teljesen összetört. Egy asszony ott jajveszékelt, hogy a férje meghalt, de hogy még hány halott vagy sérült volt, azt nem tudom, mert nem akartam bámészkodni, siettem a boltba. A pénztárnál sorba kellett állni. Egy előttem álló hölgy megkérdezte Gizit, hogy jól van-e, mert nagyon sápadt. Nem vagyok jól. A férjem éjjel infarktust kapott. Sikerült újra éleszteni, de nagyon aggódom érte, legszívesebben mellette lennék. Ez érthető, de miért nem vett ki szabadságot? Gondolhatja kedves, hogy ezt szerettem volna, de be kellett jönnöm, mert kevesen vagyunk, nincs, aki helyettesítsen. Ezzel még nincs vége, mert kifelé menet összefutottam a volt osztályfőnökömmel, akitől megtudtam, hogy rákos. Mindkét mellét leveszik. Holnap fekszik be a kórházba. Nem volt szívem ebben a helyzetben sietve magára hagyni. Próbáltam azzal vigasztalni, hogy a férje biztosan mellette lesz. Könnyes szemmel válaszolta, hogy már közel egy éve elhagyta őt. Bocsásson meg, nagyon sajnálom, nem tudtam – mondtam. A kedves lányára bizonnyal számíthat. Egy hölgy nagyobb segítség tud lenni, meg empatikusabb is. Editkém Angliában él, azt írta, hogy a fiújával Floridába mennek nyaralni, de mindenképpen szurkol értem. Erre már nem tudtam mit válaszolni. Fel se merült bennem, hogy a vigasznak szánt szavaimmal inkább ártok, mint használok.
– Ja, ha neked mindenki gondja-baja fontosabb, mint a saját nagyanyádé, akkor nincs is miről beszélnünk.
– Nagyika! Ne csinálja ezt velem! Dehogyis fontosabb, csak érdeklődött a késésem okáról, azért meséltem el ezeket a szörnyűségeket. Valójában nem akartam Önt terheli velük.
– Azt mondod, hogy nem akartál engem terhelni? Terhel engem az élet, ráadásul még veled is.
– Ne haragudjon már, de a korához képest igazán jól tartja magát, nincs egyedül, megvan mindene, az a szerencsétlen asszony talán a harmincas éveiben jár, akinek a szeme láttára halt meg autóbalesetben a férje. Aztán a tanárnőm még az ötvenet se töltötte be, ráadásul teljesen egyedül maradt ezzel a fájdalmas diagnózissal. Talán még a kórházban sem látogatja meg senki. A szomszédunk pedig olyan erősen cukros, hogy már a látását is elveszítette és könnyen lehet, hogy a lábai is rámennek, mivel nem gyógyulnak a fekélyei. A háborúkról nem is szólva, igaz, hogy magát a hírek sem érdeklik.
– Elég volt! Ne akard megmondani nekem, hogy mi érdekeljen és mi nem! Mindenkinek megvan a maga gondja, baja, nekem is, csak téged az nem érdekel.
– Nem látok semmi problémát. Arra pedig már többször is rákérdeztem, hogy miért sírt.
– Miért? Miért? Mert unatkoztam.
2 hozzászólás
Kedves Rita!
Sajnos én is jártam már így segítő szándékom ellenére : “a vigasznak szánt szavaimmal inkább ártok, mint használok.”
Bizony a nagyszülők is vágynak szeretetre és törődésre. Nem is kevésre! Gondolataik az unokák, gyerekek körül járnak és bizony magányosak is. Néhány jó szó, beszélgetés, mosoly, többszöri látogatás csodákat tesz.
Gratulálok írásodhoz.
Szeretettel:
Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
Köszönöm, hogy elolvastad. Igen, igazad van, de ez épp egy nagyon önző emberről szól, aki szinte rabszolgának tekinti az unokáját, akinek magánélete sincs mellette, mert számom kéri azt is, hogy miért tartott a vásárlás ilyen hosszú ideig. Nem mintha érdekelné, mert senki gondja, baja, bánata nem izgatja, saját magával van eltelve, mindenki akár el is pusztulhat körülötte. Sajnos vannak ilyen végtelenül önző és hálátlan öregek is. Maguk körül forognak, folyton panaszkodnak, mindenen megsértődnek. Ugye a vigasz azért nem jött be, mert a férj elhagyta, a lány éli az életét, nincs senkije se a volt tanárnőnek.
Úgy látszik Te maradtál egyetlen olvasómnak, Legalábbis azok közül, akik ezt jelzik is.
Szeretettel köszönöm az érdeklődésed: Rita 🙂