Éji meglepetések

Fátyolos, sötét éjszaka volt. A hold játszi fénye, a szürke felhők közt itt-ott beszűrődve csillant fel a havas tájon. Zord szél kószált a hegyek fenyvesei közt, meg-meglebbentve néhány ezüstösen csillogó ágat. Egy kis ház állt magányosan a domboldalon, csak egy taposott út társult hozzá, jelezve az ember nyomát ezen a fagyos vidéken. Látszólag minden békés és nyugodt volt. De az éjszaka csendes idillje nem maradt sokáig háborítatlan. Egy nő rikoltásai zavarták fel a környéket. Zokogva rohant a kis ház kopott ajtajához, szüntelenül ordítozva: – Segítség! Kérem, segítsenek! – Ütni kezdte öklével az ajtót. Vörös haja folyóként hullámzott végig a hátán. Nem lehetett több harmincötnél. Néhány másodperc múlva mocorgást hallott az épületből, majd a bejáró nyikorogva résnyire nyílt: – Ki az? Mi történt? – kérdezte egy kócos hajú, harmincas éveiben járó férfi, kidugva fejét a nyíláson. Látszott rajta, hogy az álom még nem szökött ki a szeméből, de a dermesztő szél, ahogy az arcához ért, mindjárt értelmesebb képet vágott.
– Segítsen, kérem! A kisfiam… – lihegett az asszony könnybe lábadt szemmel – Az imént ragadta el valami a karjaimból.
– Micsoda? – A férfi szinte fel sem fogta elsőre, amit hallott.
– Az úton jöttünk, aztán kiugrott a fák közül az a… Nem is tudom mi lehetett. Talán egy medve…
– Medve? Januárban? – kérdezte a férfi elkerekedett szemmel, miközben teljesen kinyitotta az ajtót. – Na de… Mit kerestek maguk éjnek évadján ezen az úton? Negyven mérföldes körzetben nincs lakott település. És, hogy hívják?
– A nevem Alívia. A kisfiamat Cornvilnek hívják. Három napja vagyunk úton, el kell jutnunk Brozírba, mielőtt… – Nem fejezte be mondandóját, mert szava sírásba csuklott.
– Értem. Jöjjön be! Az én nevem Larion… – kezdte a férfi, de a nő közbevágott: – Hát nem érti? Meg kell találnom a fiamat!
– Azonnal indulunk! – válaszolta a férfi, lassan átérezve a helyzet súlyosságát, és befordult a házba.
– Bronn! Kelj fel te lustaság! – hallatszott ki Larion hangja.
– Mi van már? Hagyj békén! Még nem kelt fel a nap – jött egy fiatalabb férfi válasza. – Sosem szoksz már le a parancsolgatásról és az önkényességedről? Te csak a bátyám vagy, nem az apám! – mondta, aztán a másik oldalára fordult és próbálta folytatni éjszakai „teendőjét”.
– Te bolond, hát nem hallottad a kiáltásokat? Egy nő van itt, akinek a kisfiát nem rég ragadta el… Valószínűleg egy farkas – folytatta Larion. – Segítenünk kell!
– Hogy? – ugrott fel Bronn az ágyról, mint akinek rémálma volt.
– Gyere gyorsan, most nincs időm elmagyarázni! Hozd a sörétest! – mondta Larion, aztán felkapta prémes kabátját és kirobogott a nőhöz. Bronn egy kis ideig tűnődve ült tovább az ágyon, majd vastag öltözékét ő is magára kapta, és leakasztotta a kandalló feletti puskát. A tűz még enyhe lángnyelvekben pislákolt, kiűzve a szobába tört hideg levegőt.
– Bronn vagyok, Larion öccse – mondta a nőre nézve, miközben becsukta maga mögött az ajtót.
– Alívia! Hol történt? – kérdezte Larion, mielőtt az asszony válaszolhatott volna. Az anya kezével a hegyekbe vezető útra mutatott: – Nem messze innen…
– Hozd ezt és add ide a sörétest! – mondta Larion, átnyújtva öccsének egy olajlámpást. Elindultak az úton. Ahogy haladtak a havas fák közt, szüntelenül a fiú nevét kiáltozták, de választ egyszer sem kaptak.

– Mi évek óta itt élünk, pásztorként… – szólalt meg kis idő elteltével Bronn, de Larion a szavába vágott, mérgesen a szemébe nézve: – Szerintünk farkas lehetett. Ebben az évszakban különösen veszélyesek. Kevés a táplálék, ezért sokkal agresszívebbek.
– De ha farkas volt, akkor a fia valószínűleg már… – kezdett megint bele Bronn, de Larion dühösen ismét közbeszólt: – Hallgass az istenért! – Bronn kérdőn meredt a bátyjára, mialatt Alívia zokogása még erősebb lett.
A nő megpróbálta elfojtani a látszólag egyre mélyebbre törő bánatát.
– Itt történt – szólalt meg, és tovább sírt. Majd mintha a remény szárnyra kapott volna, hátrafordult és azt mondta: – Idejövet, nem messze láttunk egy barlangot. Talán…
– Tudom hol van. Oda megyünk – nyugtatgatta Larion. Bronn közben megszemlélte a furcsa nyomokat, majd értetlenül eltűnődött: – Ez nem lehet farkas, annak kisebb a nyoma… – Sokáig azonban nem merenghetett, mert Larion tovább indult a nővel. Utánuk sietett. Amint a bátyja mellé ért, megbökte az oldalát, aztán suttogni kezdte: – Figyelj! Szerintem ez…
– Egy szót se szólj! – mondta Larion, haragos tekintettel.

Az út melletti barlang körvonalai jól kivehetőek voltak a meredek hegyoldalban. A hó lassú pelyhekben kezdett szitálni a három emberre, aki megállt néhány lépésnyire a bejárattól.
– Cornvil! – harsogta Larion, puskáját a barlangra szegezve. Válaszként egy erős és mély morgás jött. A két férfi megborzongott a zaj hallatán.
– Mióta van ilyen hangja egy farkasnak? – súgta a bátyjának Bronn. Semmi sem mozdult. A táj elcsendesedett. Szinte hallani lehetett, ahogyan a hópelyhek földet érnek. Bronn az égre pillantott. Pirkadt. A puskás férfi idegei pattanásig feszültek. Ismét a fiú nevét ordította: – Cornvil! – Ekkor egy éjfekete szempár csillant meg a barlang sötétjében.
– Lődd le! Gyerünk már! Az biztos nem egy fiú! – üvöltötte Bronn.
– Elhallgass! És ha ott van még mellette a gyerek? – förmedt vissza mérgesen Larion, miközben azt leste, mi lehet az odabent. A szempár eltűnt a sötétben, és abban a pillanatban egy lény kiugrott a sötétből, egyenesen Larionra vetve magát. A puska eldördült. A férfi a földre zuhant. Fejét egy kiálló szikladarabba verte, és eszméletlenül terült el a földön. Egy vérfarkas meredt fölébe. A golyó csak súrolta szőrös testét. Miután látta, hogy Larion nem mozdul, megfordult és a másik férfinek ugrott. Bronn, jobb ötlete nem révén hozzávágta az olajlámpást, de nem ért el nagy eredményt. Őt is leteperte a lény. Kezével próbálta távol tartani a vérfarkas fejét saját testétől. Eközben a nő odasétált Larion mellé, felvette a földön heverő puskát, majd nézegetni kezdte.
– Lője le! Kérem! Lőjön! – ordította Bronn. Alívia arcán egy ördögi mosoly suhant át, majd egyszerű mozdulattal behajlította a puska csövét.
– Úristen! Mi maga? – Tátva maradt a szája a férfinak, de végleg, mert a vérfarkas átharapta a torkát.
– Egyél csak kicsikém. Hamarosan elég erős leszel ahhoz, hogy irányítani tudd az átváltozást, és akkor már sokkal könnyebb dolgunk lesz… – mondta a nő, aztán szemei elfeketedtek, teste átalakulásba kezdett. Kis idő múlva már egy hatalmas vérfarkas állt Larion mellett is, aki épp nyerte volna vissza az eszméletét, ha rá nem veti magát a „néhai” asszony.