"Hello. Hogymint?"
Megvagyok, köszönöm.
Matild átizzadt hálóingben reszket az ágy végében. Hatalmas szemei körbe-körbe járnak a sötétben. Egy álma jár az eszemben, miközben a falat bámulom a sötétben. Matild álma a sajátom helyett.
Azt mondja, a sarokban áll meg, csurom vizes kabátjában. Gyűrött kalapban, a hóna alatt elázott paksamétákkal – a lakásunkra kiküldött felszólítások és csekkek másolataival. A bátyja az – a végrehajtó. (Álmában már együtt lakunk). Arca szigorú, a bőre olyan, mintha papírragasztóval kenték volna össze. Hullaszín ujjaival újra és újra lehúz egy darabot lapos homlokáról, vagy rövid szőrszálakkal borított álláról. Ósdi, kurblis pénztárgépet nyektet és hahotázik, hahotázik, míg a szoba sarkában megnyílik a plafon, és szakadni kezd a szőnyegre az a dohos, szürke, lassan az ágy szintjéig emelkedő eső.
Ma este ismét itt volt.
"Este lemegyünk a bárba, ide a következő sarkon. Ismered?"
Persze.
Ideges. Egy percre abban sem vagyok biztos, hogy megismert.
– Csak álmodtad – mondom neki megnyugtatásul.
– Miattad van – válaszolja.
Mindig is sejtettem. Mikor ezt mondja, szívesebben gondolok valami másra.
Mondjuk darvakra. Vagy azokra, akik talán nála is jobban szeretnek.
Egy hete, hogy elbocsátottak.
Nem élünk rosszabbul. Alkalmi munkákat vállalok. De ez – neki – nem ugyanaz.
A biztonságot hiányolja, amit a tanári diplomám és az igazgatói kinevezés jelentett számunkra. Az a néhány papír, mely gazul elárult. Aljas módon. Épp egy hete, a múlt kedden. Hah, különös, miféle álmokat dédelgetnek olykor magukban az emberek!
Általános félreértés, hogy ha papírod van arról, hogy nem sérülhetsz, nem is sérülsz.
"Igazából, elég rossz passzban vagyok mostanságban."
Senkinek nem könnyű.
"Nem jönnél el? Csak beszélgetni kicsit…"
Akár ebben a kapcsolatban. Csak pörögsz, pörögsz a magad kis csigaházában, ujjacskáit szopó embrió – elmélkedvén az élet nagy kérdésein, már-már egész kirekesztve a valóságot, – mikor megtörténik. Nem veszünk róla tudomást, de itt van a küszöbön! Még nem érkezett el, mégis itt van. Nem kell hozzá egy igazán nagy hiba!
Nem kell egyik félnek sem egy orbitálist hibáznia, vagy annyira nagyon elhanyagolnia a másikat! Anélkül is tönkremehet ma már egy olajozottan működő kapcsolat, hogy senki nem tesz semmi rosszat. Így is szenvedhet az ember jelentős károkat.
– Nem tudom, meddig bírom ezt még – mondta a minap. – Én nem akarok így élni.
– Kevés vagyok – állítottam teljes meggyőződéssel.
– Meglehet.
– Én meg egy igazibb lányt szeretnék…
Lassan visszafekszik. Ismét csak a fehér falat bámulom. Itt-ott felhólyagosodott görbe vonalakban a festék. Mintha ő is gondterhelt volna, és a megoldáson törné a fejét. Mint pattanásig feszülő erek egy holtrameszelt, lüktető-sápadt halántékon.
Matild kicsit kivár. Nem tudom gondolkozik-e valamin, vagy csak elmerengett…
– Egyszer úgyis eljön… – mondja.
A bátyjára gondol.
– Nem hinném – válaszolom.
– Elmész te a francba.
Fájdalmasan szép és dühös. Mint egy mérges darumadár.
Kikászálódik az ágyból, és kimegy az előszobába. Behoz egy lenge trikót és egy nyári szoknyát…
– Ne nézd, ahogy öltözök!
Nem válaszolok. Én is öltözni kezdek. Nadrág, atléta, ing, nyakkendő.
– Hová mész – kérdezi mérgesen, míg a szandálja csatjával bajlódik.
– Ahová te – válaszolom.
– Azt nem hinném – mondja, fogja a retiküljét és becsapja maga után az ajtót.
—————————————————————————————————————–
"Jó, hogy el tudtál jönni."
Épp nem volt más dolgom.
"Matild?"
Valami dolga akadt.
Iszonyú a hőség. Félrészegen táncolunk az utcán. Mint elázott albatroszok, széttárjuk karunk, úgy egyensúlyozunk a járdaszegélyen.
"Csodálatos éjszaka."
Elénekelünk egy dalt – még gyerekkorunkból. Ő még mindig kívülről tudja, én néhány sorra már alig emlékszem. De a végén ugrik, és én érte nyúlok, elkapom, és erősen magamhoz szorítom. Ott állunk az utca közepén, szorosan egymás karjaiban – egy épp ránk ragyogó lámpa fényében, – és ő most mintha csak énrám várna.
Nem könnyű neki ezekben az időkben. Sokkal rosszabbul megy, mint bárki másnak a régiek közül.
"Milyen meleg van."
Én nem eresztem. Majd kiszorítom belőle a szuszt, úgy ölelem.
Lassan kibontakozik a karjaimból, és a téren halkan csobogó szökőkúthoz sétál. Megmártóztatja kezeit a vízben, és szétkeni a cseppeket a csuklóján és a nyakán.
"Milyen hűs. Ki kellene próbálnod!"
Nem teszem. De úgy tervezem, a szállásáig kísérem. Útközben tekintetemmel elkapom Matild lakásának ablakát. Már hazament. Odafent ég a villany.
Lassan elérjük a szállóhoz levezető ösvényt. Korán kell kelnie, le ne késse az ételosztást. Nem szeretné, ha tovább mennék. Tudja, hogy tudom, hogyan él, mégis inkább egyedül tenné meg a maradék utat.
"Ha bármikor, bármiben…"
Tudom…
"És a következőt én állom. Ragaszkodom hozzá."
—————————————————————————————————————–
A lépcsőház sötét. A korlát érintése hűvös és megnyugtató. Megállok az utolsó lépcsőn és a vasnak nyomom a homlokom. Zsebembe gyűröm nyakkendőm és lazítok egy gombnyit az ingemen.
A zár már könnyedén nyílik. A Heinekken keserkés ízét elnyomja a mentolos rágógumi.
Matild az ágyon ül – még ruhában, – felhúzott térdekkel. Arcéle halványan dereng az éjjeli lámpa szórt fényében.
Csend.
– Leborotválom a bajszom, ha nagyon akarod – mondom ki, elsőként engedve.
Összeráncolja a homlokát, száját dühösen összeszorítja.
– Komolyan beszélek…
„Igazgató úr”!”, formázzák némán a szavakat a sértett ajkak.
Szemében már ott bújkál a megszokott pajkosság:
– Tényleg nem akartam…
– Nézhetnéd, ahogy átöltözök… legközelebb…
– Sajnálom.
– Én nem haragszom, ha…
– Én nem haragszom, ha te nem…
"Legközelebb én állom…" Libben a függöny. Végigsimítja homlokom a nyári szellő.
Legközelebb.
Ilyen ez – ha napközben kevés a feladat. És ma nem voltam sehol. Sehol.
Esténként, lehet, most már mindig így megy ez…
4 hozzászólás
Remélem, az eltaszítottság érzését és a munkanélküliség ízét nem saját tapasztalatból írtad! Mennyiszer vannak társak, emberek közt olyan semmilyen, mégis sírig tartó kapcsolatok. Mint úgy tűnik, Matilddal.
Megnyugtatásul – FIKCIÓ!
Olykor erre használom az írást – jóelőre problémákat járok körül, nehogy rabul ejtsenek, s a mélyükre rántsanak. Eljátszom a gondolattal (rákészülvén az éles HELYZETEKRE). Vagy leírom, hogyan élnek mások. Elemző megelőzés – így nevezhetnénk. Ízlelgetem, milyen érzés lehet (esetenként, milyen volt akkoriban), előre keresem az okokat, a miérteket, előre a lehetséges megoldást.
S mikor HELYZET van, a kétségbeesés helyét a másodperc törtrésze alatt átveszi a tudat – a már átéltem, és nem győzhet le érzés tudata. Épp e miatt, ritkábban is kell szembesülnöm ilyen dolgokkal. Talán ennek köszönhetem, hogy a magánéletemben a legtöbb dolog rendben van.
De ezt inkább egy külön novellában fejtem ki; lehet, a módszer későbbiekben másnak is hasznára válhat.
Köszönöm, hogy elolvastad! A “Lábnyomok…” tényleg ott van! Üdvözlettel:
Kuvik
Kedves Kuvik!
Sajnos, bárkivel előfordulhat, hogy elbocsájtják, s ezt bizony a párkapcsolat is megsínyli. Tetszik, ahogy elképzeled ezt a szituációt. Elgondolkodtat, amit Willőnek írtál, a különböző helyzetek megélése preventív jelleggel. Nem rossz ötlet.
Szeretettel: Rozália
Köszönöm! Igazából, a mai napig így írok. Ha a történet egésze nem is, egy-egy pillanata tényleg megélésre szánt, illetve megelőző jelleggel épül bele az újabb írásokba is…
Az Éjszakai szellemekben leírt kísértetekkel már volt, hogy találkoztam, de azt hiszem (talán épp ennek, s még pár más írásomnak köszönhetően), nem sikerült hosszú ideig erőt venniük rajtam. Lehet, hogy működik. Próba, szerencse…
Üdvözlettel: Kuvik