Elbocsátó szép üzenet
Egy verseskötettel a kezemben az ablakhoz sétálok, Ady: Elbocsátó szép üzenet című versének sorait még most is látom magam előtt.
Kitekintek az ablakon, végre fehér karácsonyunk van, micsoda öröm. Kicsik nagy hévvel vetik magukat a fehér hótakaró adta örömök közé, van aki máris hóembert épít, mások ütött kopott szánkót varázsolnak elő a pince vagy a padlás mélyéről. A felnőttek arcán is gyermeki öröm játszik mikor egy-egy hógolyó a hátukon nagyot puffanva hullik darabokra. Én mégis csak egy fél mosollyal veszem tudomásul, hogy fehér karácsonyunk van. Nézem, a hópihék lassú hullását a fellegekből miközben a képzeletem messze szárnyal, téged keres. Vajon te is ilyen gyermeki örömmel veszed tudomásul, hogy fehér lett a táj?
A hópihék összevisszaságában egyszerre csak kirajzolódik az arcod, mosolyogsz rám, hívogatsz. És én már lépnék is, mennék már, de egy apró szellő szétfújja a varázst, ahol az imént még te mosolyogtál rám, most már csak a hópihék táncolnak a szellő zenéjére. Kétségbeesve kapok utánad de hiába, kezem csüggedten esik vissza a verseskötetre.
Otthagyom az ablakot és az íróasztalom elé ülök, tollat és papírt veszek elő. Elhatározásom megszületett, megírom az én saját Elbocsátó szép üzentemet. De mit írjak ebbe a szép üzentbe?
Odakint még mindig táncolnak a hópihék, és szellő mintha csak újra meg újra egy mondatot suttogna: Engedd el!
Már az eszem is csak ezt ismételgeti, engedd el! engedd el!, de lelkem mélyéről csak egy kétségbeesett kiáltás a válasz: Nem tudom! Nem tudom hisz annyi örömet szerzett már nekem.
De itt fent is megszületett már a válasz.
– Örömet? – hallom a gúnyos kérdést. – Öröm az a sok álmatlan éjszaka? Öröm az, hogy kínzod magad érte, hisz sohasem lehet a tiéd!
– Boldog vagyok, ha csak rám néz, ha velem nevet, ha hozzám szól. Már akkor is boldog vagyok, ha csak a közelében lehetek. – vág vissza lelkem boldogan.
– Nem boldog vagy te, hanem inkább bolond! Engedd el, nem tehetsz érte semmit!
– De igen!
– Ugyan dehogy, tehetetlen vagy te pont, mint odakint a hópihék, ha közeledik a tavaszi napsugár! Tehetetlen vagy, mert nem téged szeret, mert csak úgy tekint rád, mint egy jó barátra. Bármit teszel, ő nem veszi észre, nem, úgy ahogy te akarnád.
El kell engedned hát! Mert tudod azt te is nagyon jól, hogy épp amennyire oda vagy érte olyannyira gyűlölöd is. Gyűlölöd szőke haját, zöld szemét, amely rád tekint, mosolyát, amikor rád mosolyog, rád, egy barátra.
Gyűlölöd, mert nem enged közel magához, nem engedi, hogy vele légy, nem engedi,hogy csókold könnyek közt vagy mosolyogva, és legfőképp azért mert nem engedi hogy szeresd! Érted már? Ezért kell elengedned.
Csönd, majd alig hallhatóan egy suttogás. – Igazad lehet, el kell, hogy engedjem!
Írni kezdek, neked egy szeretettel és gyűlölettel teli Elbocsájtó szép üzenetet. Az utolsó soroknál már remeg a kezem, forr bennem a düh, és félek. Félek mi lesz, azután ha megkapod e levelemet. Félek, hogy helyesen cselekszem-e. Félek, hogy e levéllel örökre elveszítelek téged, igaz sosem voltál az enyém.
Kész hát a mű. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy összetépem, de erőt veszek magamon és borítékba teszem, megcímezem és … a fiókomba süllyesztem.
Majd holnap elküldöm neked.
2 hozzászólás
Kedves Nick!
A szerelem néha ilyen. gyötrödés, tépelődés, ha tudod, hogy nem lehet a tied. Nagyon szépen leírtad, ahogy az érzéseidbe beleszőtted a hópihék tehetetlenségét. Nagyon tetszett.
Barátsággal Panka!
Nick! Átéreztem, nagyon is…irásod gyönyörű, szerelmed halhatatlan…őrizd csak azt a levelet, s olvasd sokszor újra, talán a szívedet kicsit nyugtatja, mert ezt feledni nem lehet!
Szívből gratulálok, olyan mély, őszinte érzést írtál le, ami nekem nagyon tetszett!:)