Elég volt! 2.

április 10, délután 14:46, Arabba- Olaszország

A pálya tele volt, a több mint két órája tartó, szitáló hóesés nem tudta kedvét szegni az Olaszország egyik legszebb sípályájára látogató családoknak. A felvonóknál hosszan kanyargott a várakozók sora, az egy helyben toporgó emberek fázósan húzták össze magukon a kabátot, igyekeztek egy kis mozgással életet lehelni a hidegtől elgémberedett tagjaikba. Az időjárás- előrejelzés szerint ezen a napon szikrázó napsütésnek kellett volna lennie, ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Arabba sípályája dugig volt látogatókkal.
A parkolókban hihetetlen mennyiségű jármű állt, a hatalmas buszok és lakókocsik jóval több helyet foglaltak, mint amennyit egy ilyen forgalmas napon a parkolóőrök megengedhettek maguknak, és bár a nagyobb közlekedési eszközök tulajdonosai többet fizettek a helyekért, még így sem érte meg beengedni őket. A kapuba őröket állítottak, akik a kocsikon kívül minden járművet elirányítottak a legközelebbi város felé. A sofőrök szitkozódva fordultak vissza, hogy aztán több kilométert gyalogoljanak síléccel a kezükben, hátizsákkal a hátukon, egy-két ordító gyerekkel az ölükben.

Szerencsére Arabba sípályája bőven el volt látva hóval, a tömeg ellenére a pályák tökéletes állapotban voltak, a mindennapos gondos ellenőrzés megtette a hatását, jeget keresve se lehetett volna találni. Közvetlenül a síterep mellett csinos kis faházak álltak, a későn észbekapóknak esélyük sem volt ezekre a helyekre, a pályaszállások jellemzően már hónapokkal a nyitás előtt beteltek. A lélegzetelállító kilátás, a hegyek, a szállások és a pályák minősége a világ minden részéről vonzotta ide az turistákat.
A hóesés ellenére ezen a napon is rengetegen voltak a pályákon, a pályaszéli hütték (A hütte a síelés világának szótárában hegyi menedékházat jelent) is tele voltak, nagyrészt kisgyermekes családok húzódtak be ezekbe a kunyhókba megvárni még csillapodik némiképp a hóesés. Bent kellemes hangulat uralkodott, szólt a zene, a kandallókban lobogott a tűz, az emberek halkan beszélgettek a négyszemélyes, elszórtan elhelyezett asztalkáknál és a hatalmas ablakokon keresztül gyönyörködtek a kinti világban.

Az ajtó nyílását csilingelő hang jelezte, néhányan odakapták a fejüket, de a legtöbben észre sem vették, hogy valaki bejött. Sherry Prosser megkönnyebbülten húzta le átázott sálját és az ajtóhoz legközelebbi asztalra dobta.
– Csukd be magad mögött az ajtót, Jack, kimegy a meleg! – szólt rá a fiára, miközben kislányával az ölében megpróbálta kicsatolni a kényelmetlenül szoros síbakancsát.
– Megyek, hozok valamit inni. Mit kértek? – mosolygott családjára Mike, előkotorva vízálló fóliával bevont hátizsákjából a pénztárcáját. – Úgy látom, bőven van választék.
– Csokit! – kiáltott fel Emma, miközben Sherry éppen az overallja beakadt zipzárjával bíbelődött.
– Maradj már nyugton egy kicsit! – kérte az anyja az édesség gondolatától teljesen belelkesült kislányt.
– Én meginnék egy kávét, csatlakozol drágám?
Mike széles mosollyal bólintott, Emmához lépett és egy határozott mozdulattal lehúzta az overall zipzárját. Felesége hálás pillantást küldött felé, és elégedetten dőlt hátra a székben. A kinti fagy után nagyon jól esett ez a kellemes meleg, ráadásul négyéves kislányát síelni tanítani sem bizonyult egyszerűnek, amit leginkább görcsbe merevedett térdeiben érzett. Lassan egy hete voltak Olaszországban, ezalatt az idő alatt pedig nem sikerült átütő sikereket elérniük Emma tanítása terén. Még mindig a tanulópályán gyakoroltak, nem mertek feljebb menni. Viszont Jack, aki már teljes biztonsággal csúszott le a dombokról, hamar megunta a, még csak lankásnak sem mondható terepet, és feljebb kívánkozott. Eleinte Mike-kal cserélgették a gyerekeket, így egyikük sem maradt hosszabb ideig a tanulópályán, de egy idő után Emma nem volt hajlandó az apjával gyakorolni és a feladat teljes egészében Sherryre hárult.

Mike néhány perc múlva négy gőzölgő bögrével tért vissza és letette őket az asztalra.
– Inkább el sem mondom mennyibe került- nézett keserűen Sherryre és visszadobta a pénztárcáját a hátizsákba.
Mióta összeházasodtak, sosem álltak túl jól anyagilag, nem volt olyan hónap, hogy ne kellett volna azon aggódniuk, vajon elég lesz-e a pénzük a számlák kifizetésére. Mikor Jack megszületett a helyzet még rosszabb lett, egy harmadik éhes szájat is etetni kellett, az erre szánt pénz viszont semmivel nem lett több. Sherry felmondott a boltban, ahol eddig dolgozott, és sikerült egy jobban fizető állást találnia egy New Yorki szállodában recepciósként, így némiképp javult a helyzet. Két éve Mike rajtakapta a fiát, hogy egy képet nézeget a laptopján, amit az egyik barátja küldött Olaszországból. A képen Arabba sípályája volt, és Sherryvel egyetértettek abban, hogy nem hagyhatják tovább, hogy Jack reménytelenül bámuljon egy képet a helyről, ahová sosem jut el. Elhatározták, hogy összespórolják az utazás költségét, és eljuttatják a fiukat arra a bizonyos sípályára. Két évbe telt, de végül sikerült.
– Szerintem elég volt mára a síelésből – mondta Sherry a kávéját kevergetve.
– Mindannyian elfáradtunk, és az idő is egyre rosszabb.
– De még fel akartunk menni a fekete pályára, ugye, apa?- szólt közbe Jack csalódottan. – Muszáj kipróbálnunk mielőtt hazamegyünk! Riley azt mondta, nagyon durva.
– Hát ha ilyen durva, akkor ilyen időben biztos, hogy nem mehettek fel – rázta a fejét Sherry. – Itt leszünk még néhány napig, biztos lesz rá jobb alkalom.
Jack csalódottan nyalogatta a tejszínhabot a forró csokija tetejéről, de az ablakon kinézve már nem is kívánta annyira a síelést. Odakint felerősödött a szél, a hó egyre sűrűbben esett, hatalmas hóbuckákat képezve a néhány órája még tökéletesen sima talajon. Egyre többen menekültek be a hüttékbe a zord időjárás elől, de még mindig rengetegen voltak a pályán. Az emberek úgy voltak vele, hogy ha már idáig eljöttek, nehogy már egy kis hó meghiúsítsa a terveiket.
– Még négy óra sincs, mit csinálunk a gyerekekkel estig? – nézett fel Mike, aki pontosan tudta, hogy ha bezárják Emmát meg Jacket a négy fal közé ennyi időre, abból semmi jó nem sülhet ki. – Elmehetnénk valahova.
– A szállás honlapján olvastam, hogy van a közelben egy libegő, teljesen zárt és felvisz a hegy tetejére meg vissza – lelkesült fel Jack a gondolatra, hogy mégsem kell a szállodában tölteniük a délutánt.
– Ebben az időben nem sokat látni – gondolkozott el az ötleten az apja – de titeket úgysem a kilátás érdekel ugye? – nézett mosolyogva a csokitól maszatos gyerekeire, mire mindketten határozottan megrázták a fejüket.
– Benne vagyok – bólintott Sherry férje kérdő pillantására válaszolva. – Előtte még ugorjunk be a házba, át akarok öltözni, meg össze kéne pakolnunk néhány dolgot.

Amég Mike az üres bögrékkel visszament a pulthoz, Sherry felöltöztette Emmát, és visszavette immár száraz, kellemesen meleg sálját. Az ajtón kilépve szinte fejbe vágta őket a dermesztő hideg. Az arcukba jeges hó szitált, az üvöltő szél a ruhájukon hagyott legkisebb nyíláson is könyörtelenül behatolt. Küszködve tették meg az első néhány lépést a pálya széle irányába. Emma annyira sírt, hogy Mike kénytelen volt ölbe venni és úgy küzdeni tovább a hihetetlen erejű széllel szemben. A normális körülmények között mindössze három percet igénybe vévő út a parkolóig, most több mint egy negyed óráig tartott, kimerülten és átfázva másztak be a kocsiba.

– Sajnálom uram, a hóesés miatt a libegő átmenetileg nem üzemel – morogta minden sajnálat nélkül a pénztáros. – Jöjjenek vissza holnap, vagy bánom is én mikor, de most, mint látja zárva vagyunk. És most ha megbocsájt, szeretném folytatni a keresztrejtvényemet – Azzal becsapta a meghökkent Mike előtt a kis recepciósbódé üvegablakát. A férfi megilletődve sétált vissza a kocsijához, ahol felesége és gyerekei várták, hogy megvegye a jegyeket.
– A hó miatt bezártak – mászott be a kocsiba csalódottan – Mondjuk tényleg elég cudar idő van, én se kockáztatnék. De azért lehetne normálisan mondani.
– Bunkó volt?- nézett rá együttérzően a felesége, aki már hozzá volt szokva az életunt, mogorva, kötekedő pénztárosokhoz, akikkel szinte minden hétvégi bevásárlás alkalmával volt szerencséje találkozni.
– Elküldött a fenébe, hogy folytathassa a keresztrejtvényét – háborgott tovább Mike, miközben elfordította a kulcsot. – Milyen emberek vannak!
– Nem megyünk a libegőre? – görbült le Emma szája, ahogy kihajtottak a parkolóból, vissza az útra.
– Zárva vannak kicsim, de amint eláll a hó, újra megpróbáljuk.

A hó kitartóan esett, estére már több méteres hótorlaszok keletkeztek az utakon, jelentősen megnehezítve a közlekedést. Aki tehette behúzodott a házába, de több ezer turista ragadt az utakon, autójába zárva. Kint annyira hideg volt, hogy hosszabb ideig ott tartózkodni már egyenesen életveszélyes lett volna, és különben sem volt hová menniük. Ígyhát mindenki várt, nem tehettek mást, és reménykedtek, hogy a hó eláll, és másnap délutánra már ragyogó napsütésben száguldozhatnak a dombokon. Rengeteg állig felöltözött munkás dolgozott az utakon, igyekezve kiszabadítani az embereket a fél méteres hó alól, de nem sok sikerrel. A helyzet addig fajult, hogy éjfél körülre már a házakat is minden oldalról hó vette körül, a síelni ideérkező turisták csapdába estek a szállásaikon.

Másnap reggel Sherry korán ébredt. A takaró alól kibújva megborzongott a hidegtől. Úgy emlékezett, este felhúzták a fűtést, de a radiátort kikapcsolva találta. Megpróbált ismét meleget varázsolni, de a fűtőtest nem engedelmeskedett. Bosszandkodva keresett a bőröndben egy pulóvert és elhatározta, hogy még a délelőtt folyamán panaszt tesz a recepción. A kávéfőzőhöz lépve elkeseredetten vette tudomásul, hogy az sem működik, így búcsút mondhatott a forró kávé gondolatának. Odakint teljes erővel tombolt a hóvihar, az ablakon kinézve csak végeláthatatlan fehérséget látott.
– Anya! – hallatszott egy erőtlen hang a gyerekek hálószobája felől. Sherry vacogva állt fel a kanapéról és felhörpintette jéghideg kávéját, ami nélkül egyszerűen képtelen lett volna nyitva tartani a szemét. Megborzongott az ízétől, és a szoba felé menet fintorogva dobta a mosogatóba az üres bögrét.
Jack és Emma egy ágyon osztoztak, a szobában nem is volt más, csak két parányi éjjeliszekrény szorosan a sarokba tolva.
– Anya! – szólította Jack megint az édesanyját, mire Sherry a két bútor közötti keskeny résen keresztülfurakodva kisfia mellé térdelt.
– Itt vagyok kicsim – simította meg Jack homlokát – Rosszat álmodtál?
A fiú arcához érve azonban ijedten kapta el a kezét. Jack tűzforró volt.
– Nagyon fáj a fejem – suttogta a fiú, és vacogva feljebb húzta magán a takarót.
– Lázas vagy – húzta el a száját Sherry – Szép kis vakáció. Várj, mindjárt hozok valamit a fejfájásra.

Az ágy mellől felállva kisietett a szobából, a nappali felé véve az irányt. A szálláshely nem volt túl arányos, ez már az ajtón belépve is eléggé szembetűnő volt. Szinte a teljes területet az indokolatlanul hatalmas nappali foglalta el, ezzel szemben a szobák viszont aprók és méretükhöz képest zsúfoltak voltak. Mike-kal közös szobájuk a nappali másik végéből nyílt, az ajtón belépve Sherry az ágyon ülve találta a férjét, aki éppen a második zokniját igyekezett felhúzni az első tetejére.
– Lehúztad a fűtést? – kérdezte a belépő feleségétől, majd egy jól irányzott rúgással lecsukta a bőrönd tetejét.
Sherry megrázta a fejét. – Elment az áram. Szólni kéne a recepciósnak, szerintem a hóvihar miatt még itt leszünk egy ideig.
A nő leült férje mellé az ágyra, és sóhajtva megfogta a kezét.
– Nem egészen így terveztük – ölelte át Mike – De ha nem is tudunk már többet síelni, akkor is egy örök emlék marad Jacknek, az biztos. Örülök, hogy belevágtunk.

Reggeli után Mike elhatározta, hogy utánajár az áram hiányának, és felkeresi a szálloda gondnokát. A szobában is hideg volt, de a folyosóra kilépve egy kicsit pontosabb képet kapott a kint tomboló időjárási viszonyokról. Vacogva tette meg a recepcióhoz vezető utat, ahol legnagyobb meglepetésére ott találta a szálloda szinte összes vendégét. Az ajtó nyitva volt, néhányan éppen azt próbálták bezárni, de a zsanérokat borító húsz centis jég nem adta olyan könnyen magát. Az épületet teljesen körbevette a hó, Mike első ránézésre tudta, hogy nincs kiút.
– Mi történt? – lépett az egyik férfihez, akinek az arca halványan ismerősnek tűnt. Bár sejtette a választ, mégis mástól akarta hallani.
– Teljesen körülvett minket a hó. – hadarta idegesen a férfi, látszott rajta, hogy rettenetesen fél. – Olyan erősen tombol a vihar, hogy a mentőcsapatok nem mernek elindulni.
– Mennyi idő múlva állhat el a vihar? – fordult most a szálloda recepciósához, egy meglehetősen kövér, középkorú nőhöz.
– A legjobb becslések szerint is néhány nap. – A nő lemondóan sóhajtott. – Viszont áram és élelmiszer- utánpótlás nélkül meglehetősen kellemetlen néhány napnak nézünk elébe.

A hóvihar kilenc napig pusztított megállás nélkül. A hó teljesen betemette a várost, az emberek a házakba húzódva imádkoztak mindenhez és mindenkihez, hogy érjen véget ez a rémálom. Bent hallatszott ugyan a könyörgésük, de a hó kegyetleneül elnyomta a hangot, és teljes némaságba burkolta a várost. Kívülről nézve szinte még kellemes is volt a látvány, a puha, fehér, mindent beborító hótakaró olyan békességet árasztott, mint mikor egy meghitt téli estén, a kandalló mellett üldögélve bámulunk ki az ablakon a hófödte fák és háztetők sokaságára.
Az első napokban itt-ott feltűnt a hó alól egy-egy menekülni próbáló szerencsétlen szürkére fagyott keze, de az idő elteltével egyre kevesebben vágtak neki ennek az életveszélyes útnak. Néhányan a kocsijukban ragadva, néhányan a házukba zárva szálltak szembe az időjárással, de a -28 fokos hideg senkit sem kímélt. A vihar megrongálta a közműveket is, az embereknek víz és gáz nélkül kellett küzdeniük a túlélésért. Az utak teljes járhatatlansága miatt tömegek maradtak élelem nélkül, még a szerencsésebbeknek is erősen nélkülözniük kellett, hiszen senki sem tudhatta, meddig fog tartani, még véget ér a vihar.
A helyzetet még súlyosbította az időközben a városban kitört influenzavírus, ami orvosi segítség hiányában nem egy esetben halálhoz vezetett. Az éhezéstől legyengült, folyamatosan az életbenmaradásért küzdő szervezetek nem tudtak ellenállni a kórokozóknak, akik ezt az állapotot kihasználva kíméletlenül támadtak.

Három napon belül már a második természeti katasztrófa vitt véghez tömeges pusztítást, de ekkor még csak a véletlen művének tekintették. Senki nem sejtette, mekkora hibát követnek el.