Elengedem, mi rég nincs már velem, és talán sosem volt az enyém. Nem volt illúzió, csak kölcsön kapott boldogság pillanatok, mik az anyag fogságában születtek, és évek elteltével a foglya is maradt. Hiába kiáltottam olykor, az idő bezárta a szellemet, és nyomorba döntötte a boldog pillanatokat, mik emlékké zsugorodtak mára. Most itt vagyok a magányomban, el-sírom az el nem sírt könnyeket az emlékek sírhalmain. Vagy talán már nem is én sírok, a lelkem zokogja ki bánatát. Nem tudom, hogy mi fáj jobban, az elengedés, vagy az emlékek, mik néha visszanéznek? Esetleg a még meg nem élt jövő a vágyak szárnyán születő, ölelő karok nélkül? Nem tudom, hogyan tovább. Pont kerül oda, ahol folytatás lehetne. Nem értem az élettől, miért nem hagy a testemnek egy csipetnyi boldogságot, a lelkemnek pedig megnyugvást az anyaghoz mérten. Miért? Kell hajtóerő a testnek is, hogy elégedett otthona lehessen a léleknek, és hogy a szellem olykor szárnyalni tudjon benne! A test is harmóniára törekszik, akkor hát miért veszed el tőlem Élet, azokat a boldogságokat, amik épp harmóniába rendeznének? Mit akarsz tőlem Élet? Rántsd le önmagadról a fátylat, mi eltakarja előlem valódi szándékod, ami az én utam tovább! Fedd fel magad előttem, adj lehetőséget, hogy megértselek, és megbékéljek veled, azzal, amit nyújtasz felém!
1 hozzászólás
Kedves Éva!
Elégikus hangvételű művedet olvasva belém hasított, milyen nehezen megy nekem is az elengedés; ilyenformán valóban kevés az esély a boldogságnak akár csak a morzsáira is, és a belső rendre, a lelki egyensúlyra.
Ahogyan megszólítod az Életet ebben az írásodban, az már-már egy indulatos imára emlékeztetett. Szomorú, fájdalommal teli gondolatsor.
Talán az Élet meghallja, s válaszol rá. De a boldogság morzsáiért azért nekünk is ki kell nyújtani a kezünket, le is kell hajolni értük.
Laca 🙂