Első fejezet utolsó részlete
Erdélyben
A következő négy év szüleim számára megnyugvást, nagyobb kényelmet, és mindnyájunknak gondtalanabb életet jelentett. A család végre együtt lehet ismét, mi, gyerekek helyből járhattunk iskolába, nehézség nélkül látogattuk rokonaikat; megismertük Erdély szép tájait, a családi sírkertet. Édesapámban feloldódott a fájdalom, amely hosszú éveken keresztül gyötörte. Húsz év alatt beutazási engedélyt sem kapott, hogy Erdélybe utazzon édesanyját meglátogatni. Útlevelét azzal az indokkal utasították vissza, hogy „Az Ön látogatása a Román állam szempontjában nem kívánatos!” („Bűnéül” rótták föl, hogy magyar tartalékos főhadnagyként szerelt le az első világháborúból.) Ez a fájdalom csendül ki a csonka hazában költött verseiből.
Emlékeim közt őrzöm a régi fényképet, amely abban az időben készült, amikor anyukám látogatóba elvitt bennünket is Erdélybe, hogy nagymamánk megismerjen bennünket. A képen látható: Édesanyám, előtte Pityu bátyám, középen Nagyanyám, ölében engem tart. Mellette Aniska nagynéném, Laci fiával (aki később román katonaként lóhátról leesve, lelte halálát). Látható még Iluska nagynéném és Aniska néni idősebb fia: Gyurka is. Ezután 15 éves koromig nem láthattam rokonainkat.
Szüleim tehát Marosvásárhelyre utaztak, hogy apukám elfoglalja állását és még az iskolai szünidőben rendezzék be új otthonunkat. Én pedig, mivel abban az évben még szabad voltam, hosszú, viszontagságos utazás után egyenesen a Székelyföldre utaztam nagymamához, akit csak másfél éves koromban láttam utoljára, amikor anyukám elvitt engem és Pista bátyámat, hogy megismerje az unokáit.
Az egész nyarat Páván töltöttem. Azon a nyáron szüleim csak később utaztak Pávára, néhány hétre, mikor a lakást már berendezték.
Következő években már minden alkalommal egyedül utaztam Marosvásárhelyről, a háromszáz kilométer távolságban fekvő Páva községbe és majd’ minden vakációt ott töltöttem rokonok körében. Nem esett nehezemre a hosszú utazás, mert csodálatos tájakon robogott keresztül a gőzmozdonnyal hajtott, hosszú szerelvény. A vonat ablakából kitekintve néztem a gyönyörű tájat, ahogyan a hegyek lábánál kanyarogtak a sínek, a hosszú szerelvény úgy tekergett a fenyvesek alján, mint a kígyó, s a gőzmozdony füstje hosszan kúszott utána a levegőben. Soha nem unatkoztam. Olvasgattam és gyönyörködtem a csodálatos tájban. Mindig akadt kellemes útitárs, akivel beszélgetni lehetett.
Sokáig, a Maros fakadásától végig, a folyó mentén vitt az utunk. Amikor Szászrégenbe értünk, már közeledtünk célunk felé. A gyorsvonatok nem álltak meg Páván, így Zabola község állomásán szálltam le. Onnan az utat – ha nem utaztam nagyobb csomaggal – gyalog tettem meg, ami egy réten keresztülfutó ösvényen, egy kilométer lehetett. Ha este, nagyobb táskával érkeztem, vártak az állomáson. (Mivel akkor még ki se találták a mobiltelefont, sőt, a vezetékes telefon is ritkaságszámba ment, ezért a rokonokat táviratban tudtuk tájékoztatni az érkezésről.) Télen fagyban-hóesésben, lovas kocsival jöttek elém.
Nagyanyám, akit én csak pici koromban láthattam, öt gyermeket nevelt fel. Nagyapám a háborúban hősi halált halt, ezért nem ismerhettem. Édesapámnak egy fiútestvére is született, András bácsi, aki szintén eltűnt a világháború idején és sohasem lehetett kideríteni, mi történt vele. Apám három lánytestvérét: Mari, Aniska és Ilus nénit: a nagynénéimet akkor már, amikor megismertem őket, nem lehetett fiataloknak tartani. A testvérek közt Mari néni a legidősebb, aki Csonka-Magyarországon élt; Aszódra ment férjhez, ahol jó módban, egy nagy sarokházban éltek. A ház földszintjén egy nagy tejcsarnok, és egy pékség, meg egy fűszerüzlet foglalta el a helyet. Neki négy gyermeke született: Jenő és Pista, Mariska és Anikó. A nálam jóval idősebb fiúkat én alig ismertem, mivel amikor én látogatóban jártam náluk, már ők külön családot alapítottak.
Mari néni után Aniska néni következett, aki özvegyen élt, amikor megismertem. Ő vezette a háztartást, gondoskodott az egész gazdaságról. Híres jó gazdasszony hírében állt. Neki két fia született, Gyurka és Lacika, aki katonasága alatt baleset következtében meghalt, így nem ismerhettem. Gyurka pedig a szomszédságukban levő nagybirtokot vezette, amit a nagybátyjától, Finta Józseftől örökölt.
Ilus néni törékeny alkatú, vastag szemüveges öreglányként élte le az éveit, kicsit görbe háttal. Állítólag azért, mert fiatal lányként Mari néni gyermekeit dajkálta, és gyenge csontjai deformálódtak. Ő a szomszédos, Zabola községbe járt irodába, a körjegyzőségen dolgozott.
Nagymama a pávai udvarházban lakott két nagynénikémmel. Igazi nagyasszonyként mindig csodáltam, ahogyan szálegyenes derékkal, fölemelt fővel haladt végig a lakásban vagy az udvaron, tehát nemcsak úgy ment, hanem méltóságteljesen vonult. Bennünket mindig figyelmeztetett a szép és helyes testtartásra.
A ház zsákutcában épült, amelyet szinte teljesen a Finta családok lakták. Az utca végén lakott nagyanyámon kívül Linika néni, akinek férje, Finta József, nagyapám testvére, akkor már nem élt. Régimódi, hosszú, földszintes, tágas faház az erdélyi otthon, több nagy, és az út felől egy kicsi szobával, udvar felől végig széles nyitott folyosóval, mindig tele virággal. Konyhájuk a kisudvarra nyílt volna, azonban ezt nappali szobának rendezték be, és annak használták.
Közvetlenül a kijárat mellett, egy kisebb melléképületet fedett belépő kötötte össze a nagy házzal, benne nagy tűzhely és kemence. A tágas helyiségben folyt a főzés-sütés. Nemcsak a kenyér sült ott, hanem nagy cserépedényekben sokféle érdekes tájjellegű étel, sütemény, kalács, mint a különleges erdélyi töltött káposzta, édességek közül a kürtőskalács vagy a „kőttes-rétes”. Kettőnek a leírását itt is megörökítem:
Erdélyi töltött-káposzta
Végy hozzá 2 kiló savanyított káposztát, legalább 10 levelét, egy nagy füstölt sertéscsülköt, és egy tenyérnyi füstölt szalonnát, mindkettőt fölszeletelve, legalább ½ liter jó házi tejfölt, külön másfél kiló sertéshúst darálva.
Utóbbiból készíts finom tölteléket 15 evőkanálnyi megmosott rizzsel, kevés zsíron üvegesre párolt vöröshagymával, 5 gerezd apróra vágott fokhagymával. Fűszerezd jó adag feketeborssal, sóval, üss hozzá legalább 2 egész tojást. Keverd össze finomra, és töltsd meg vele a káposztaleveleket.
Legalább 10 literes cserépfazekat (esetleg római tálat, vagy vastag régimódi edényt) kenjed ki hideg zsírral, tégy alulra egy sor vékonyra szeletelt szalonnát, majd rétegezd a következő sorrendben: káposzta, füstöltcsülök-szeletek, töltelék, addig, amíg az alapanyag elfogy. A tetején káposzta legyen.
Önts rá 1 liter vizet, majd locsold meg tejföllel, zárd le az edényt szorosan, és tedd a fölmelegített kemencébe vagy nagyméretű leerbe (sütőbe), és hagyd lassan, legalább 3 óráig főni. Utána kis idő múlva kibonthatod és tálad föl a családodnak.
Finom „foszlós-kőttes” rétes
Végy hozzá: ½ kg lisztet, 2 tojást, kevés cukrot, sót, 2 dkg élesztőt tejben olvasztva. Gyúrj belőle rétestésztát, hagyjad kelni. Utána nyújtsd ujjnyi vastagra, és bőven hintsed meg mazsolával, olvasztott vajjal.
Keverj ki habosra 4 tojás sárgáját, 4 kanál cukorral, adj hozzá vaníliát, kevés sűrű tejfölt és a 4 tojás habját. Ezt az anyagot csepegtesd a tésztára, csavard, össze és hagyd kelni.
Utána szeleteld kétujjnyi vastagságúra, úgy rakjad a tepsibe megfelelő távolságra egymástól, hogy a vágás alul és felül legyen, és süsd lassú tűznél. Ha kész, bőven szórd meg vaníliás porcukorral.
Jó étvágyat hozzá!
A ház udvar felőli részén, a folyosóról külön ajtó nyílt egy kisebb előszobába, ahonnan a fogadószobát, majd a hatalmas – gyönyörű régi, faragott bútorokkal berendezett – ebédlőt közvetlenül is meg lehetett közelíteni. A vendégeket itt fogadták. A lakás berendezése régimódi, még nagyanyám stafírungjából való. Az ebédlőből jobbra nyílt az a kisebb szobácska, a vendégszoba, ahová az ágyon kívül csak egy keskeny kis szekrény, pici asztal két székkel fért be. A szoba ablakai egy kis virágoskertre nyíltak, ez volt az én szobám, amikor Páván tartózkodtam.
Nagymama abban az időben már nem mondható fiatalnak, elmúlt hetven éves (utána majd’ 96 éves koráig élt). Sajnos, a temetésére se mehettünk el, mert akkor már ismét áthidalhatatlan országhatár választott el tőlük.
Kedves volt számomra ez a hely, korareggel a hatalmas fák közül a nap bekandikált az ablakon; nyáron madárcsicsergésre ébredtem. Innen hatalmas fákkal teli ligetre láttam, ahol egy patak folyt és mellette út vezetett a falu felé. A patakon keskeny fahíd vezet át, amit egyedül a család használt, innen egy réten keresztül jártunk át Zabolára, a társközségbe.
A képen édesanyám a 40-es évek elején látható, Páván, a kertben fényképezve.
A pávai ház szépen rendezett nagy udvarban épült, a tér felől sok díszbokorral, fákkal és sok-sok virággal, füves terekkel. Jó időben kint ebédeltünk a fák alatti nagy asztalnál, ahol akár tízen is kényelmesen elfértünk. Távolabb esett a külön elkerített, nagy bokrokkal elválasztott baromfiudvar, sok aprójószággal.
Még azon is túl terült el a nagy zöldségeskert, ahol a főzéshez minden szükséges zöldségféle, főzelék, saláta- és egyéb megtermett. Középen egy széles út választotta el a kertet, gyönyörűen teleültetve apró, a földön szétterülő virággal. Mindez hatalmas területen feküdt, határa talán egy kilométer távolságra esett a háztól. Ezen túl már a külső határ következett, saját szántóföldjeik, amelyeket másokkal műveltettek meg.
Az udvarokat – mint említettem – bekerítették, nem is akárhogyan. Nagy jelentősége volt annak, hogy legalább két méter magas, széles, erős deszkakerítéssel vették körül, védve a belső területet, még a baromfiudvart is. Nagyanyáméknál – mint a Székelyföldön sok helyen, – sötét színre festett kerítés vette körül a birtokot mindenhol. Csak akkor értettem meg igazán, miért zárkóznak el annyira a külvilágtól, amikor egyszer télen náluk tartózkodtam, és az egy éjszaka farkasok ordítására ébredtünk. Reggel átvizsgálták a környéket, bizony, a kerítések mellett kívülről, a baromfiudvar környékén farkas-lábnyomokat találtak. Ez nem számított ritkaságnak, hiszen közel magasodnak a havasok, hatalmas erdőségek, ahol sok farkas tanyázott.
Patakkert
Nagyanyám árnyas gyümölcsöskertje közel feküdt a házhoz, de elkülönült a gazdaság többi részétől, a kapun kívülről lehetett megközelíteni. A területet kis patakocska osztotta ketté. Kristálytiszta víz folydogált benne és a másik oldalra fahídon keresztül lehetett átjutni. A kertet zöld pázsit borította, teleültetve különféle gyümölcsfákkal, de leginkább alma- és körtefával. Azon a helyen nagyon jóízű, finom alma és körte termett.
A rengeteg almát nem adták el, hanem az egész nagy lakóépület alatt végighúzódó pincében szakszerűen tárolták. Egész télre el voltak látva gyümölccsel, s még másoknak is jutott belőle. Emlékszem, az egyik iskolai évben versenyt hirdettek almamag-gyűjtésre. Nagyanyámék segítségével én lettem az első, összesen négy kiló magot sikerült összegyűjteni.
Sokat időztem a kertben; selymes zöld pázsitján kis takarón ülve olvastam, hallgattam a madarak dalát, a tücskök zenéjét, a víz csobogását és néztem az égen kergetődző-gomolygó bárányfelhőket.
Ilus nénémmel gyakran jártam Zabolára; nem a kocsiúton, hanem a réten keresztül, egy gyalogösvényen áthaladva rövidítettük meg a sétát.
Ilus néném vénlány mivolta ellenére mindig kellemes társaságnak bizonyult. Intelligens, haladó szellemű lévén, örültünk, ha vele lehettünk. Mindig humorizált, sok viccet adott elő jó kedéllyel. Együtt jártunk a zabolai katolikus templomba is, mert Páván csak református templom épült, meghúzódva az ott emelkedő havasok tövében.
Zabolán, nem messze a templomtól, akkor kissé már elhanyagolt – főúri parkban, kicsit leromlott állapotú kúriában a Miskolci család lakott. Hangulatos fák árnyékában kis tó tükre vonta magára a figyelmet. Gyakran megfordultam náluk, és közeli barátságba kerültem a lányukkal. Korban hozzám illő, talán csak két évvel idősebb, magas, csinos fiatal nő, ébenfekete hajával, magas homlokával, fekete szemével, szép kreol bőrével, jellegzetesen keleties, kissé hajlott orrával kellemes benyomást keltett. Édesanyja zsidó származású lévén, jóval később, a németek bejövetelekor bajba kerültek. Nem tudom, mi történt velük, mert a nyár végén nekem is pánikszerűen kellett hazautaznom Páváról, nem tudtam tőlük búcsút venni.
Olyan gyorsan zajlottak az események, hogy nem jutott idő elbúcsúznom még a rokonaimtól sem. Olyan helyzet alakult ki, hogy azután már csak 30 év múlva nyílt alkalmam Erdélybe utazni egy kiránduló-csoporttal, de sajnos, Háromszék megyéig nem sikerült eljutnom. Közeli rokonaink már vagy nem élnek, vagy elköltöztek onnan. Csupán másodfokú unokanővéremmel, Szász Klárival, aki tanítónő Berecken, levelezés útján tartom a kapcsolatot mostanáig. Abban az időben ők is Páván éltek özvegy édesanyjával, Boriska nénivel, aki tíz gyermeket nevelt fel.
Páva, 1941 – Emlékművet állítottak a háborúban hősi halált halt vagy eltűnt katonáknak. Apámat, mint odavaló születésű költőt kérték fel, hogy az avatás emlékére verset írjon. A verset én mondtam el az ünnepségen, mivel az egész nyarat ott töltöttem. Íme:
Neved fennmarad
Hősi emlékmű avatásra
(1941. Páva, Háromszék megye)
Írta: Finta István
Páva! Tekints az égre!
Ünnepre virradt ma a nap.
Lakóca ormán glória fénylik,
A nép ünnepel a bércek alatt.
Örök a kőszál, örök a föld;
Isten alkotta itt a szirteket.
Örök a bástya, örök a védfal;
Át nem hághatják, csak a fellegek.
Amíg áll a szirt, míg ép a szikla,
Míg él a nép a bérc alatt,
Érhet száz veszély, dúló fergeteg;
Páva! A neved fennmarad.
Kemény sziklából van vésve e kő,
Emlékül hordta össze ezt a nép.
Örömkönny önti, árasztja el
A rátekintő emberek szemét.
A hősök neve a kőbe vésve
Ragyog, tündöklik századokon át.
Az özvegy nem sír, az árva örül,
Imát rebegnek apró unokák.
A hősök neve sohasem vesz el,
Szebben sugárzik, mint az égi nap:
Míg lesznek ilyen tündöklő nevek,
Páva! – a neved fennmarad.
Nem sírni jöttünk – Örömünnep ez.
Könnyet ne ejtsen senki se ma itt
Büszkén dobbanjon mindenki szíve:
Szent hely ünnepli a hős fiait.
Vérük hullatták erre a földre,
Az ősi szent rög itta, nyelte el,
Örökül kapták, megvédték nekünk:
E helyért ma az unoka felel.
Ma is lesz védő, hogyha hív a kürt,
Helytáll az őrség a bércek alatt;
Míg él egy lélek, lesznek harcosok…
Páva! – a neved fennmarad.
Tekints e rúdra, a magasba tör,
Teremtőnk felé, az égre mutat:
Csak onnan várhatsz oltalmat, segélyt;
Magad találd meg a helyes utat.
Van, mi vezessen. – Nézd e lobogót!
Századokon át, jelzett jó csapást.
Mikor követtük, boldogult e nép;
Ha cserbenhagytuk, nyögtük a csapást.
Örök a zászló, örök az emlék,
Belőlük áldás, szebb élet fakad,
Kövesd a példát! – Kövesd a zászlót!
Páva! – a neved mindig, örökre fennmarad!
**
Fiatal tanítót helyeztek Pávára, nyári iskolai szünidők alkalmával gyakran találkoztam vele; udvarolgatott nekem. Egyszer együtt mentünk egy mulatságra, és együtt jártuk az erdélyi „csűrdöngölő” táncot. Gyakran megfordult nagymama házánál, amikor ott nyaraltam. Kellemes hangján gyakran énekelt nekem.
**
Kirándulások Erdélyben
Szüleim is eljöttek a nyár a végefelé Pávára, és a következő években is. Felejthetetlen vakációkat jelentettek számomra: kirándulások, emlékek maradtak meg bennem ebből az időből. Jártuk a havasokat, megcsodáltuk a környék szépségeit, érdekességeit. Velük együtt sok helyen megfordulva, Háromszék megye gyönyörű helyeit ismertem meg.
Pokolsár
Kovászna járási székhely Háromszék megyében, alig négy kilométerre fekszik Pávától. Akkor városias jellegű nagyobb község, – hivatalos ügyeket ott kellett intézni, ezért gyakran gyalogosan is átjártunk oda.
A helység közepén, szép park közelében egy ritka, talán egyedülálló természeti jelenség található, a Pokolsár. A település központjában, szép park közelében a mélyből tört fel valamikor, nagyobb területen állandóan buzog, fortyog és morajlik a sáros forrás. Ki tudja, milyen mélységből jött elő onnan a víz?, amit magas fakerítéssel zártak körül. Úgy hallottuk, hogy esetenként megindul a sáros víz, olykor erősebben, félelmetes zajjal szökik fel a mélyből, gyakran több méter magasra. Kiszámíthatatlan a működése. Ezért zárták körül sűrű deszkakerítéssel, nehogy ilyenkor valakinek baja essék miatta. A kerítésnél mindig sok kíváncsi ember tolong. Mi is sokáig álldogáltunk ott, csodálva a ritka jelenséget.
Kovászna fölött, a havasok aljában, alig egy kilométer távolságra található a fogaskerekű állomás. Ott is csodálatos látványban részesülhettünk. Mi is, meg mindenki, aki megfordult ott, elámult tőle. Amíg Kovásznán, bent a község területén összesen négy kútból tört föl az „édes víz” (így hívják ott a normál ivóvizet), a többi kútban mindenütt „borvíz” fakadt (szénsavas, kissé savanykás ízű ásványvíz).
A fogaskerekű állomás közelében – tizenöt-húsz négyzetméter körzetben – hétféle; ha jól emlékszem, az említett kettőn túl: vasas, kénes, sós, rezes és iszapos víz buzog fel a mélységből. Némelyik csak néhány centiméterre, mások pedig magasra szökkennek fölfelé, és állandóan, megállás nélkül ontják magukból a különleges összetételű vizet. Aki errefelé jár, csak néz, és elbűvölve áll a természet e csodája előtt.
Fönn a havason
A fogaskerekű állomástól indult a kiránduló csapat fölfelé, kétezer méter magasba. Felérve, még tizennégy kilométeren keresztül, felejthetetlen szép tájakon haladt velünk a keskeny nyomtávú vasúti szerelvény. Jobbról irtózatos mélység tátongott, ott gomolyogtak mellettünk a felhők, ahonnan ki-kibukkant a nap és leláthattunk a félelmetes mélybe. Másik oldalon végeláthatatlan fenyőerdők, sudár fenyőfák meredtek az ég felé.
Fakitermelés folyt, fatelepeket működtettek, tornyokba rakott, feldolgozott farönkök hatalmas mennyiségben mindenütt. Fenn a Havas tetején erdővel koszorúzott tisztás, selymes zöld pázsit ölelésében egyszerű kis faház állt. Az ég acélkék. Süt a Nap, minden ragyog. A levegő üde és tiszta. Mint a mesében…
Éjszakára ottmaradtunk egy kis faházban a havas csúcsán. Ezt az éjszakát nem lehet elfelejteni. A közelben nagy, farudakkal elkerített esztenák (karámok) álltak. A marhacsordát és juhnyájat tavasszal felterelték a jó havasi legelőkre és ott, a szabadban tartózkodnak késő őszig. Egész nyáron fejték az állatokat, ott dolgozták fel a tejet, majd a kész túrót, sajtot, ordát és egyéb terméket naponta a kisvasúton szállították le a falvakba. Mi is vásároltunk tőlük friss tejet, ordát, és sajtot vacsorára.
Ahogy leszállt az est, tudtuk, nem lehet elhagyni a kis faházat. Jól bezárkóztunk, ellenőriztük az ablakokat, ajtókat. A nyájakat őrző pásztorok figyelmeztettek az óvatosságra. Ablakokat, ajtókat jól elbarikádoztuk, az ajtó elé még a bútorokat is odatoltuk. Az esti szürkület után nem kellett sokáig várakozni.
Ahogyan az állatokat őrző pásztorok jelezték, szinte menetrendszerűen megérkeztek a karámokhoz a farkasok. Még bent sem mertünk mozdulni, mert időnként ott ólálkodtak a ház körül. Elkezdték szörnyű koncertjüket; félelmetes ordítással, vonyítással telt az éjszaka. Nem is tudom, hogy az ott élő pásztorok nap-nap után, hogy bírhatták ki ezt az eszeveszett ordítást és félelmet. Az biztos, hogy amíg élek, nem felejtem el.
Reggel, – amikor felszálltunk a kisvasútra – láttuk a farkascsorda szörnyű pusztítását; néhány kegyetlenül összemarcangolt szerencsétlen állatot szállítottak a kisvonat nyitott platóin.
Barnamedve
Másik alkalommal közvetlenül Páváról gyalog indultunk neki a havasoknak. Páva kis község, ahol egyetlen utcájának egyik oldalán a házak beékelődnek a hegybe. Ott kandikál ki a zöld fenyves aljából a piros-tetős református templomtorony, kicsit följebb, a kis temető, ott alusszák örök álmukat elődeink. Mellette kanyarog a gyalogút fölfelé, a havasokhoz. Sokan indultunk neki a partnak, legalább tíz főből állt kis csapatunk. Elég edzett voltam, hisz’ már gyermekkorunkban jártuk az erdőket, – mégis nagy megpróbáltatást jelentett kétezer méter magasba állandóan felfelé, meredek emelkedőn, ritkán járt gyalogösvényeken haladva célunkat elérni. Ez a kirándulást is felejthetetlen élményt őrizgetem magamban.
Út közben pihenésképpen megálltunk egy hatalmas méretű málnabokor mellett, csipegettük a finom gyümölcsöt. Eszegetés közben apukám feltartott kezével csendre intett bennünket és a bokor túlsó felére mutogatott. Mit látnak szemeim? Még a lélegzetem is elállt, mert ott, a bokorról, egy hatalmas barnamedve békésen majszolta az ízletes vadmálnát – együtt lakmároztunk vele.
Szerencsénkre a magas, sűrű bokor jól elzárt tőle, talán ő is nagyon elmerült az evésben, – így mi szép csendesen igyekeztünk a közeléből minél messzebbre kerülni. Szerencsésen megúsztuk a találkozást, és hamarosan felértünk a tetőre.
Fenn a tetőn fákkal szegélyezett tisztásra értünk, ahol csodálatos látvány tárult lénk. Gyönyörű kilátás nyílt mindenfelé a tájra: a mélyben, körben elszórt kis falvakra, a zsindelyes házacskákra, templomtornyokra. Mindez felejthetetlen élményként maradt meg bennem.
Parajd
Szüleim elhatározták, hogy meglátogatjuk Parajdon a református pap családját, akik rokonaink. Egész napot igénybe vett a kirándulás. Segítségükkel megnéztük a híres sóbányát. Érdekes, és felejthetetlen emlékként látom magam előtt azokat a képeket, ahogyan az akkori kezdetleges módszerrel hozták felszínre a sót. Fent a bánya bejáratánál letekintettünk a feneketlen mélységbe.
A bányászok lámpásainak apró fénye szerteszét csillogott-villogott, mint apró szentjánosbogárkák; a megmunkált sótömbök tündökölve ragyogtak lent, a sötét háttérben. A kopácsolás zajának visszhangja mesebeli csilingelésnek hangzott a hatalmas térségben. Elvarázsolt meseországban érezem magam.
a parajdi templom székely-kapuja előtt.
A bányában valamilyen egyszerű, fából tákolt lifttel szálltunk le a mélybe, ahol a munka folyt. A sót kezdetleges módszerrel, csákányok segítségével, vésőkkel nyerték ki a falazatból. Óriási tömböket faragtak ki belőle, nagy halomba gyűjtötték a jég-gerendákat, amelyek olyan fényesen csillogtak a kis bányászlámpák fényében, mintha üvegből faragták volna.
Azokat hozták a felszínre további feldolgozásra. Ezt a csodálatos látványt soha el nem felejtem, ha szemem behunyom, most is látom a tömbök ragyogását és hallom a csákányok csilingelését.
Pávától, szeretett Nagymamám és kedves rokonaimtól búcsút véve, 1941. augusztus végén élményekben gazdagon szálltam vonatra. Elindultam új otthonunkba, az általam ismeretlen városba, ahol majd a tanulmányaimat folytatom.
A vonat egyhangú kattogása közben az ablakból kitekintve, csodáltam a gyönyörű tájat, ahogyan erőlködve haladt a mozdony Erdély csodálatos tájain; füstje a szerelvény teljes hosszában kísérte utunkat, amint kanyarogva lassan pöfékelt az emelkedőkön.
Az ablakból néztem az őszeleji erdő csodálatos színeit, és magamba szívtam a fenyvesek illatát. Várakozásteljesen gondoltam a közeli iskolai évre; akkor még nem tudom, hová vesznek fel, hiszen a tavaszi beiratkozáskor még nem laktam a városban, ezért csak most, a pótbeiratkozáson vehetek részt.
Új élet kezdődik családunknak, és nekem is. Még nem tudom, milyen sors vár rám, de szeretnék reménykedve tekinteni az ismeretlen jövőbe.
Eddig tart a Gyermekkor című 1. fejezet.
A regény 2. fejezete következik,
címe: Erdélyben
**
12 hozzászólás
Kedves Kata!
Remek olvasmány volt, receptekkel szép verssel kibélelve ez a fejezet is!…Édesapád
nagyon jól írt, volt kitől örökölnöd…:):):)
Gratulálok!
Ölellek szeretettel: Lyza
Kedves Lyza!
Pont az a bánatom, hogy nem örököltem Apukám tudományát a versírás terén. Ő valóban mélységében ismerte a versírásoz szükséges minden kellékét, és meg volt hozzá az érzéke is. Én csak próbálkozom, kisebb-nagyobb sikerrel.
Közönöm, hogy itt jártál.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Nagy élvezettel olvastam ezt a fejezetet is. Édesapád verse is tetszik.
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszti!
Örülök, hogy olvastad és tetszik ez a részlet. Igen, Apukám igazi szép verseket írt.
Köszönöm, hogy értékelted.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Kimaradtam egypár fejezetből, de ezt cseppet sem bánom.Mégpedig a következő miatt.Így ma egymás tán több részt el tudtam olvasni, nagy örömömre.:-)).Minden rosszban van valami jó is.Várom a folyatást!
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Örülök, hogy ismét meglátogattál. Igen, talán jobb is egyszerre többet olvasni, de olyan hosszú anyagot ki sem nyitnának, ezért kell szétboncolni.
Köszönöm a látogatásodat.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Szép napom van.Szépet ,érdekeset olvastam. Lenyűgöz a részletesség ahogy írsz. Mintha jelen lenne az ember. Arról meg nem is beszélve, hogy még oktatsz is az írásodban. Finom ételreceptjeidre gondolok. Édesapád úgy tűnik sok mindent átórökített a tehetségéből, hálás lehetsz érte. Nálam mindenképpen megérdemled a kiváló prózaíró címet. Várom a folytatásokat.
Szeretettel üdv: Vali
Kedves Valika!
Kitüntetésnek érzem a megjegyzésedet. Igen, néha talán hibának érzem, hogy részletesen írok. Én magam amolyan elbeszélő prózaírónak tartom magam. Persze, a hosszabb leírás titka az is, hogy részletes naplót vezettem nagyon hosszú ideig, s az átvészelte még a háború viharait is. Igaz, csak tőmondatokban. De csak ilyen módon lehet átadni teljességgel az olyan régen történt eseményeket. ezért tudok visszaemlékezni minden érzésre és gondolatra.
Több régi erdélyi receptem van, amit most is jól tudok hasznosítani.
Köszönöm az érdeklődésedet.
Szeretettel: Kata
A részletesség nagy előnye a regényednek, mert átélhetővé teszi. Ahogy olvastam, szinte magam előtt láttam a tájat amit leírtál.Nem egyszer történt meg az emlékezéseidet olvasva, hogy elszaladtak a gondolataim és egy kicsit a saját hasonló emlékeim között bolyongtak.:)
Én is úgy vagyok vele, ha mások írásait olvasom, a velem történt hasonló események jutnak eszembe, s nem egyszer ötletet is adnak egy-egy vers vagy novella írására.
Én amolyan elbeszélő prózaíró vagyok. Szeretem az átélt eseményeket, a látottakat úgy visszaadni, ahogyan én, akkor éreztem vagy láttam. Nem szeretem beburkolni, hogy az olvasónak találgatni kelljen, mi és hogyan történt meg.
Örülök, hogy olvasóim között üdvözölhetlek.
Mindig szívesen látlak.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Élmény volt számomra ez a rész is, mivel fele részben magam is erdélyi vagyok különösen élveztem az erdélyi táj leírását.
Édesapád verse egyenesen gyönyörű.
Szeretettel: ferenc.
Kedves Feri!
Bizony, az erdélyi tájakban volt mit gyönyörködnöm. A legszebb részeken vonatoztam a nagymamához. Én is fele részben vagyok erdélyi, apai ágon. Anyukám Felvidáki – s mégis egy alkalommal keresztezte az útjuk egymást, bármilyen messziről indultak, fél úton találkoztak.
Apukám igazi szép, és szakszerűen felépített verseket írt. Bár én is örököltem volta ide vonatkozó tehetségét.
Köszönöm az érdeklődésedet.
Szeretettel: Kata