Tűz van!
A falu éjszakai csendjét egyszerre félrevert harangzúgás zavarja meg. Mindenki kiugrik az ágyból. Mi, gyerekek is fölriadtunk a nagy lármára. Mi lehet az? Az ebédlőszoba ablakához sietünk, mert onnan szinte nappali világosság szűrődik be a szobába. Nem messze, az úton túli szérűben a lángok, majd’ az egekig nyúlnak! A közelben lakók vödrökkel fölszerelve rohannak a szérű felé. Az önkéntes tűzoltók a falu kis szertárából – az akkori egyszerű felszerelésüket vontatva – szintén a helyszínre sietnek.
A nagygazdaság és a szomszédos házak kerekes- vagy gémes-kútjából húzzák, meregetik a vizet. Az egész falu felnőtt lakossága tudja, mi a teendő ilyenkor. Minden kútnál felsorakozik egy-egy csapat. Férfiak, asszonyok és a nagyobb gyerekek állnak sorba és kézről-kézre adják a vödröket, a tűzoltók és a férfiak pedig locsolják, öntözik a tűzcsóvákat. Sietni kell, mert sok kazal sorakozik a szérűben, nem messze állnak a gazdasági épületek, az istálló is, nehogy átkapjon a tűz máshová, mert óriási kárt okozna. Az istállóból már kivezették a megriadt állatokat a falu messzebb eső részére.
Mi gyerekek, sietve ruhát kapkodtunk magunkra és kimentünk az udvar végébe, hogy közelebbről figyeljük az eseményeket. Néztük a veszélyes tűzijátékot, amely nappali fénnyel világította be a keleti égboltot és az egész környéket.
Másnap átmentünk megnézni a tűz nyomait. Két hatalmas szalmakazal lett a lángok martaléka. Mindenütt füst és hamu… A gazda a szomszédok segítségével igyekszik eltakarítani a tűzvész maradványait. Hallgattuk az embereket, akik egymás közt úgy értékelték az esetet: igaz, kár az elégett szalmáért, de hála a gyors és szorgos munkának, na meg annak, hogy nem fújt a szél, ezért a lángok sem terjedtek tovább, mert ott egymástól nem esnek messze a porták, a házak sokkal sűrűbben épültek egymás mellé, mint itt, a faluvégen.
Kukoricafosztás
Őszön mindig nagy a sürgés-forgás a falvak határában. Szorgos gazdák az egész háznéppel együtt takarítják be a termést. A földeken a nyári aratás után, talán legnagyobb munka a burgonya kiszedése, és a kukorica törése, majd hazaszállítása. De még ezzel sincs vége a teendőknek, mert otthon előbb csak nagy halomba rakják a termést, utána sietve minél előbb meg kell szabadítani a fölösleges háncstól, hogy szárítani lehessen. Aki nem eléggé gondos, bizony rosszul jár, mert a kissé nedves kukoricacsövek befüllednek, ha késlekednek a munkával. Ezért aztán minél hamarabb megszervezik a kukoricafosztást, az erre alkalmas borús, esős időben, mikor a többi sürgős őszi teendő a földeken szünetel.
Ilyenkor lányok-legények, de a család idősebb tagjai is, esténként összejönnek és egy-egy gazda pajtájában (fészerében) végzik ezt a munkát. Petróleumlámpa hangulatos félhomályában folyik a fosztás. Lehántják a csövekről a fölösleges rétegeket, a hosszabb háncsból (csuhé) annyit hagynak rajta, hogy párba lehessen kötözni. Utána kirakják (nagyobb gazdáknál külön szárítóba), a hosszú folyosókon e célra fölszerelt rudakra, száradni.
A kukoricafosztást ugyanolyan ünnepélyes módon végezték a falvakban, mint télen a tollfosztást, mert ilyenkor munka mellett mindnyájan, a család apraja-nagyja, meg a szomszédok, ismerősök jól szórakoztak, adomákat, történeteket meséltek, daloltak. Ilyen alkalommal hallottam egy „fűzfapoéta” által költött dalt, amely egy közeli faluban történt tragédiát idézett fel:
„Ki hallotta, hogy Megyerbe’ (Nógrádmegyer) mi történt,
a szép Babindalyi Tercsit megölték.
A szép Tercsit kihítták az erdőbe,
Elevenen temették be a fődbe.
A szép Tercsit öltöztetyik fehírbe,
Domonkost meg kísérik a börtönbe.
Domonkos meg levelet ír annyának
fehír párnát kűggyön feje-allyának.
De az annya azt válaszollya rája:
bús könnyeid, legyen a fejed-allya…
Jaj istenem! Hogy lehet illyen anya,
kinek nem kell a maga-szülött fija…”
Talán nem pontos, és hiányos a leírás, de ilyen távlatban ennyire emlékszem vissza. Még ma is fülembe cseng a dal szövege és dallama, amint fosztás közben szomorú hangon éneklik a megható történetet…
Kukoricafosztáskor és télen tollfosztáskor, a háziasszony nagylányával vagy a menyecskével együtt csemegét készít a vendégeknek a frissen morzsolt kukoricából. A főtt kukoricát nagy tálakban darált mákkal és cukorral bőven megszórva kínálják körbe. Az „emberek” (házigazda és a legények) pedig borosüvegeket indítanak körbe, amitől a hangulat egyre emelkedik, s a dallamok messze szállnak a csendes falusi éjszakában…
Az iskolaépület előtt, az út felől (amit később Tátra utcának neveztek), lécből készült, szépen megmunkált, kétszárnyú, kocsibejárónak alkalmas nagykapun, és a kiskapun keresztül lehetett betérni a hatalmas udvarba. A kapuval szemben állt az iskolaépület, azzal egybeépítve a tanítói lakás, balról Luczáék lakóházának tűzfala, jobbról a tanítói lakáshoz tartozó virágoskert terült el, benne kúttal, az utcához közelítve pedig egy kisebb gazdasági udvar.
Száraz időben a nagy udvaron folytak a tornaórák, iskolai „tízpercekben” itt futkároztak a gyerekek, délutánonként pedig ezen a helyen zajlottak a nagy métacsaták és különféle szabadtéri játékok. Arra az időre, amelyre én már vissza tudok emlékezni, az iskolaudvar és a tanítói lakhoz tartozó kerítés mellett hosszan egy virágpad lett kialakítva, amit gondosan ápolt rózsafákkal ültettek be. Minden őszön lehajtották a rózsafák koronáját, és földdel gondosan betakargatták a hideg ellen. Tavasszal aztán kibontották, és a fácskák megfelelő kezelés, gondozás után szinte egész nyáron, és késő őszig bontották a különlegesen szép, illatos virágaikat. Nagyon sokféle rózsa nyílt egymás mellett, mind nemes fajta. Itt pompázott és illatozott a piros, rózsaszín-, a tearózsa, japán-rózsa, babarózsa, a citrom- és narancssárga, bordó és fehér, aztán a fehérrel szegett piros és ki tudja még hányféle virág sok-sok árnyalata. Apukám úgy gondozta ezeket a virágokat, mint egy szakértő kertész. Nyári időben a hozzánk látogató hölgyek innen kapták a csodálatos rózsacsokrokat.
A kert
Apám a lakhatással együtt járó nagy kertet még legénykorában kezdte művelni, betelepíteni. A kert elejét két sor ribizlibokorral leválasztotta a további területtől.
Termett ott fehér és piros, korai és későbbi fajta, kisebb és nagyobb szemű ribizli. Ezen kívül ide kerültek az egresbokrok is. A kert első részén zöldséget termeltek. Finom hagymafélék, húsleveshez használatos zöldségféle: sárgarépa, petrezselyem, karalábé, aztán saláta, uborka, mindenfajta főzeléknek való itt termett meg a családnak.
A ribizlibokrok fölötti részre burgonyát, csemegekukoricát ültettek. Ide került többféle finom gyümölcsöt termő fa: körte, alma, cseresznye, meggy, ringló és birsalma. Az út felőli részen, a kerítést képező bokrok mellett, a kert teljes hosszában szilvafák települtek, mind nemes fajták: fehér, vörös, duránci és ringló, de a legtöbb a nagy szemű, kiváló és jóízű Besztercei szilvafa. Ősszel, teljes érés előtt befőttnek hasznosították, majd később, amikorra jól megérett, kiváló szilvalekvár főtt belőle. Még ma is érzem számban a finom ízét, és lehetőleg csak azt a szilvafajtát keresem, ha vásárolni megyek.
Kisbárkányban 1931-ben, a szilvafák között készült az itt látható családi kép. Balról jobbra: a középső testvérem, István, utána én állok, középen ül Édesanyám és Édesapám, majd Bandi öcsém, végül a legidősebb fiútestvérem: Guszti.
Sok időt töltöttünk a szépen gondozott kertben. Délutánonként – főleg iskolai szünetben – hónunk alá csaptunk egy kis takarót, leszeltünk egy-két karéjjal a finom házi kenyérből, megkentük zsírral vagy vajjal, papírban sót készítettünk, majd átruccantunk a kertbe mindnyájan, vagy én gyakran egyedül is. Szerettem ott uzsonnázni a frissen szedett zöldhagymával, retekkel, megtoldva a kenyeret vitamindús friss zöldfélékkel.
Különös csemegének számított az első friss zöldhagyma vagy retek. Ilyenkor nem mulasztottuk elkántálni kórusban, mielőtt beleharaptunk volna: „Újság hasamba, betegség a pokolba.” Néhány lépésre volt a szomszédék kerekes kútja, ahol ezeket megmostuk, uzsonna után nagy bögréből ittunk rá vizet.
Gyakran álmodoztam vagy olvasgattam a ribizli sorok között, néztem a felhők járását, hallgattam a madarak csicsergését, a tücskök ciripelését. Egész délutánokat töltöttem el, kivittem folyóiratokat, könyveket. Egyszer aztán kint felejtettem a Pajtás gyermekújság köteteit, amelyek az őszi esőzések és a téli csapadék hatására tavaszra teljesen szétmállottak.
Később a kert elejére apám áttelepítette a lakásunk előtti virágoskertből a száz családra fölszaporított méhesét. Mindig csodáltam, hogyan tudott bánni ezekkel a szúrós kis bogarakkal. Legtöbbször rövid ujjú ingben dolgozott velük, csak a fejére húzott védőhálós sisakot. A méhecskék ott sétálgattak a csupasz karján százával, mégsem csípték meg. Mikor látta, hogy mi félünk, s elszaladunk, azt mondta: ha valaki nyugodt marad, nem fut, nem csapkod, nem rángatja a kezét, a méhek nem támadják meg. Hiába hallottam ezt tőle többször is, engem gyakran futásra késztettek. Látva, hogy felém szállnak, fölvettem a nyúlcipőt, és nem vártam be őket. Ennek ellenére megesett, hogy megszúrtak. De ez nem okozott nagy gondot; a közelben sorolt a petrezselyem, csipetnyit összemorzsoltam a zöldjéből, azzal dörzsöltem be a csípés helyét, – így semmi baj nem történt, elmúlt a viszketés és a szúrás helye sem maradt meg.
Gyakran játszottam fiútestvéreimmel a kertben, minden fát megmásztunk. Legjobban akkor ízlett az uzsonna, ha valamelyik fa tetején fogyaszthattam el. A tágas iskolaudvaron labda- és métajátékokkal időztünk. Gyakran megkergettek a fiúk, – tudták, hogy iszonyodom a gilisztától, békától, kígyóféléktől, s ezt jól kihasználták ellenem. Nem vártam be, hogy a nyakamba dobják, inkább futásnak eredtem… Talán ezért lettem később a középiskolai éveim alatt olyan jó futó, hogy még érmet is nyertem érte.
Egy alkalommal a nedves réten mászkáltunk. Fiútestvéreim előszeretettel fogdosták össze a békákat. Amikor Guszti bátyám egy siklókígyót szereztek, azt emelgették egy Y-alakú boton a feje fölé, iszonyodva néztem, én nemcsak irtóztam, de féltem is tőle. Uccu neki! – futva indultam, s kifulladva érkeztem haza.
A virágoskerten túl, a melléképület előtt helyezkedett el a kis baromfiudvar. Egy időben szüleim pulykákat is tartottak. Hatalmasra nőttek ezek a szárnyasok. Mikor már iskolába jártam, az én feladataim közé tartozott, hogy a zöldségeskertből a rengeteg hagyma zöldjéből szedjek, azt kellett összevágni, s korpával megszórva lett a pulykák vacsorája. Messziről bűzlöttek a hagymától. Mivel gyakran etettem őket, megszoktak engem, és csoportba verődve kísérgettek, s követtek, ha betértem a baromfiudvarba. Engem sosem bántottak, azonban a pulykakakasok másokkal szemben nem viselkedtek valami nagy barátsággal. Ha idegen tévedt a közelükbe, alaposan megrugdosták erős lábaikkal. Amikor a pulykák nagyra nőttek, házőrzőként úgy vigyázták a portát, mint máshol a kutyák. Előfordult olyan eset, hogy a kapun nem engedtek be senkit, ilyenkor figyelni kellett, ki várakozik ott, és eléje kellett mennünk, hogy megvédjük a pulykakakas haragjától.
Bicikli
Nyurga kislány voltam, lehettem már nyolc éves, mikor apukám kerékpárján biciklizni tanultam. Akkor a faluban még csak neki volt kerékpárja, ezért nagy feltűnést keltettem vele. Fiútestvéreim már úgy-ahogy hajtották a gépet, csak én nem tudtam vele boldogulni; lábaim elég hosszúra nőttek, egyszer én is megpróbáltam. Ha fölsegítettek rá, nemsokára jól haladtam vele, de az ülésre felülni nem tudtam egyedül. Ahhoz segítség kellett, hogy a magas vázon áttéve a lábam, állva hajtsam a két pedált. Ha már elindultam, tekertem rendesen, de a megállással sem boldogultam egyedül.
Történt egyszer, egy későnyári délután, hogy rápattantam a biciklire és elindultam csak úgy, cél nélkül a nagyvilágba. Kikanyarodtam az udvarunkból, le a faluba, onnan irány az egyetlen, faluból kivezető útra. Én csak hajtottam, nagylihegéssel sikerült feljutnom a dombra, az Ebhát-tetőre. Nemsokára ott vagyok Nagybárkány határában. Nem kanyarodtam be a faluba, hanem balra fordulva haladtam tovább, az elágazásnál sem Sámsonháza felé, hanem ott is balra tartottam. Most már volt egy kitűzött célom: átbiciklizem Lucfalvára, meglátogatni barátnőmet, Piroskát. Az út csak rémlett előttem, hiszen kocsival talán csak egyszer jártunk arrafelé. Máskor gyalog szoktunk átrándulni, a hegyen keresztül, mert arra csak egy rövid sétautat jelent.
Csak mentem, hajtottam, az alig ismert úton, míg valóban elértem célomat, és bekanyarodtam a paplak udvarára. Mivel leszállni nem tudok a kerékpárról, már jó messziről elkezdtem csengetni, hogy észrevegyék jöttömet. Kiszaladtak az udvarra, elém. Ekkorra már jól lefékeztem, nem haladtam gyorsan, mert ide is partra kellett fölhajtanom. Kértem őket, fogják meg a biciklit, hogy leszállhassak. Nagyot néztek, mert már szürkülni kezdett. El se tudták képzelni, mit keresek én itt ilyenkor, egyedül. Elmondtam, hogy csak elindultam, s mivel nem tudok föl- és leszállni, hát ide jöttem, és ha segítenek fölszállni rá, hamarosan visszaindulok, csak előbb pihenek egy kicsit.
Abban az időben ritkaságszámba ment a telefon, hogy csak úgy, odaszóljanak, hol vagyok, nem volt más mód, mint az, hogy hazamenjek. Kaptam egy jó uzsonnát, aztán fölültettek a biciklire, majd elindultam az alkonyatban s ugyanúgy, ahogy jöttem, tekertem a pedálokat hazafelé.
Az úton már kezdtem félni, mert sötétedett. Siettem haza, biztos voltam benne, hogy nem fognak megdicsérni a kirándulásomért. Csak annyit tudtak, hogy a testvéreim felültettek a biciklire. Szerencsére, mert minden baj nélkül hazaérkezetem. Annak biztosan örültek, hogy épségben látnak, de alaposan megleckéztettek, amiért szó nélkül, ilyen hosszú útra egyedül elmerészkedtem. Ezt követően már csak arra törekedtem, hogy a kerékpárról leszállni is megtanuljak.
14 hozzászólás
Felidéződtek bennem is a gyerekkori emlékeim,(pontosabban ezek egy része) pl. mikor a keresztapámmal a kertben frissen szedett répát és borsót ettük…vagy épp szőlőt, mikor mi volt.:)
Én nehezen tanultam meg biciklizni, de azért sikerült.
Olvasmányos lett ez a rész is, várom a folytatást.:D
Nekem, de azt hiszem, másoknak is nagyon sokat jelent, ha gyerekkorban megismeri a természetet, és a kertekben nagyon sok mindent megtanulhat, nem csak a növényeket, de a madarakat, álatokat ismer meg, és későbbi életére élménynek marad meg, amit tapasztalt. Ezért aztán amikor az unokáim kicsik voltak, mindig kihurcoltam őket a város szélén ún. "zártkert"-ként művelt kis gyümölcsös kertünkbe, ahol igazán jól szórakoztak, és sok ismeretre tettek szert. Ők is sokat nyertek vele.
Köszönöm, hogy a regényem szorgalmas olvasója lettél.
Szeretettel: Kata
Nagyon jó ez a rész is, sodró, olvasmányos történet…
Gratulálok!
Ölellek: Lyza
Katám kedves!
Megint jót szórakoztam-Ennek a résznek a történetei nekem is ismerősek a saját életemből.Én is férfi kerékpáron tanultam annak idején,lehettem talán 6-7 éves.Nem tudtam a lábam a vázon át tenni,így aztán alatta voltam ,úgy hajtottam a kerékpárt.No ez volt művészet.Aztán nagyobb lettem és leért a lábam.Most meg kezdek bizonytalan lenni a kerékpározásnál.Ha sokáig élek lehet,hogy visszajutok a régi tudáshoz amikor csak tolni tudtam.Szépen írsz,olvasmányos érdekes,életszerű.Köszönöm az élményt.
Szeretettel üdv:Vali
Kedves Valika!
Amikor én tanutam, nem is volt még női kerékpár, s bizony, nem volt könnyű rajta úgy, a váz alatt biciklizni. S mint írtam, a fel- és leszállás jelentett nagyobb gondot. Amikor ide kerültünk Balassagyarmatra, nekünk is több kerékpárnk vot, és azzal jártunk kirándulni. Én is szerettem azzal közlekedni. Aztán később autót vettünk, amitől az ember ellustul. Most meg… már föl se mernék rá ülni biciklire, különben is fájnak a lábaim – bár lehet, hogy a szobabicikli jót tenne. De ahhoz nem elég nagy a lakásunk. Így járok gyalog, de csak rövid utakra vállalkozom.
Köszönöm az érdeklődésedet és kedves szavaidat.
Szeretettel: Kata
Kedves Lyz!
Örülök, ha olvasod és ha tetszik is. Köszönöm a látogatást és a hozzászólást.
Szeretettel: Kata
Szép estét Kata!
Úgy látom itt sokunknak a kerékpározás élményszerű.Én sem maadhatok ki ebből.Én behajtottam a birka csorda közé, ugyanis nem volt semmi fék .Hatalmasat estem …:-)
Élmény olvasni írásodat.Biztosan le írom még, majd, és azt is várom a további részeket.
Szeretettel:Marietta
Kedves Maieta!
Végül is nem sikerült osszul az esés, mivel puha báránybundákra estél… Az is olyan élmény, hogy nem lehet elfelejteni. Remélem, nem tötént bajod?
Köszönöm, hogy szorgalmasan olvasod. Lesznek a továbbiakban is érdekes részletek.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Egy kicsit lemaradtam a regényedről, de igérem bepótolom, Ebben a részben úgy tűnik szép és jó gyermekkorod volt. Olvasmányosan és szépen tárod elénk élményeidet. Én is várom a folytatást!
Barátsággal Panka!
Kedves Panka!
Örülök az érdeklődésednek. Valóban, változatos és sok élménnyel teli gyermekkorom volt, akkor még nem kellett félni, én fiútestvéreimmel a környék erdeit jártam, minden bokrot-forrást ismertünk. S a megélt sok év alatt összegyűjtött gondolatokból, megtörtént esetekből van mit válogatnom.
Köszönöm a hozzászólást és a értékelést.
Szeretettel várlak mindenkor: Kata
Nagyon tetszett!
Szép gyermekkorod lehetett!
Felkeltetted az érdeklödésemet!
Fogok többször jönni!
Jegmadar
Örülök, ha tetszett a regényem részlete. Valóban változatos szép gyermekkorom volt.
A további részletek is fordulatosak, és nagyon örülnék, ha minél gyakrabban meglátogatnál,
mindenkor szívesen látlak!
Kata
Kedves Kata!
Igen a mesés gyermekkor, nagyon szemléletesen, részletekbe menően írod le, továbbta is nagyon tetszik a regény, természetesen valamennyi részét el fogom olvasni.
Szeretettel: Zagyvapart.
Igazán örülök, ha hűséges olvasóm leszel. Úgyis sokat tondolkodtam rajta, hogy érdmes lesz-e föltenni, éppen a terjedelme miatt, ha sokan nem nyitnak rá ilyen terjedelmes oldalakra. De látom, hogy többen akadnak, akik szívesen elolvassák, ezért számomra öröm, hogy elkezdtem föltenni. (Csak elbírja majd a Napvilág honlapja!)
Közönöm a látogatást.
Szeretettel üdvözöllek: Kata