(Első fejezet)
Kirándulások a környéken
A baráti családdal nemcsak otthon, de a szabadban is gyakran találkoztunk. A két falu közti kis dombon levő erdőbe sokszor kirándultunk. Ott ugyan nincs forrás, ezért csörgős-korsóban hordtuk a vizet, a felnőttek pedig egy-egy üveg bor mellett beszélgettek. Legtöbbször nyárson szalonnát sütöttünk, amit mi gyerekek nagyon szerettünk.
Nyári délutánonként kellemesen töltöttük az időt a terebélyes bükk- és cserfák árnyékában. Mi, gyerekek, barangoltunk a fák között, tavaszon szamócát szedtünk, máskor békákat, gyíkokat lesve, ősszel a fákról lehulló makkot gyűjtve élveztük a természetet, és természetesen a finom nyárson sült szalonnát.
Abban az időben, amikor a történetem folytatódik – mi, gyerekek, csak iskolai szünetekben élveztük a meleg családi otthont, mindnyájan bentlakásos iskolába jártunk. Szünetekben nagy beszélgetések, eszmecserék, élménybeszámolók folytak. Barangoltunk az erdőben, kirándulásokat szerveztünk a barátainkkal. Minden forrást, bokrot ismertünk a vidéken. Akkor nem kellett félnünk, nyugodtan járkálhattunk, senki nem bántott bennünket.
Gyertyánkútnál
Minden nyáron, de később is, legalább egyszer, sor került egy nagy, egész napos kirándulásra a Gyertyánkúthoz. Ez kicsit messzebbre esett, mint a dombtetői kirándulóhelyünk, de nagyon szép a környéke és kitűnő hűs forrás fakadt egy hatalmas bokor árnyékában.
Ilyenkor át kellett haladnunk az egész falun. A kis haranglábnál kétfelé ágazott az út, mi a jobboldali utca felé kanyarodtunk. A falu végefelé, egy gazdag család háza állt. A Keletnek néző nyitott padon (folyosón), összeeszkábált ágyon nagybeteg, TBC-ben szenvedő ember feküdt, már messzire hangzott, hogyan köhögi ki a tüdejét. Csontsovány, meggörbült teste és halálsápadt arca mindig megrendített bennünket. Kisebb korunkban ijedten, csendben, szinte lábujjhegyen haladtunk el a ház előtt.
A faluból kiérve, nemsokára a kis partra értünk, a temetőhöz. Az út mellett az enyhe emelkedőt már elkoptatták a faluban lakó emberek, mert a talaj agyagos, s ezt használták föl mázolásra, és a házak, melléképületek vakolásához malternak (habarcsnak) is. A függőlegesen egyenesre koptatott talajból itt-ott emberi csontmaradványok lógtak ki, ezért mi, gyerekek mindig megrendülve, csendben mentünk el a falu kis temetője mellett.
Erre jártomban eszembe jutottak azok az esték, amikor gyermekként, valamelyik szomszédban – csak a tűzhely halvány világossága mellett – megilletődötten hallgattuk a hazajáró lelkekről, lidércekről szóló szellemtörténeteket és falusi meséket. A bíró lánya: Berta előszeretettel mesélt a „tüzes szekérről”, amelyen a holtak visszajárnak, és pont éjfélkor végigszáguldanak a falu utcáin, közben a szekérről szikraeső hull szerteszét, s jaj annak, akit elér egy szikra! Kedvenc mondókájuk pedig egy szerelmespárról szólt, akik közül egyikük még élő, és elvesztette párját: „Jaj, de szépen süt a hold, ballag egy eleven, meg egy holt. Félsz-e rózsám? Nem félek én, mert velem az Isten, meg te!” Mindig akadt a mesélők vagy a hallgatóság között, aki ezeket látta, hallotta.
Kis kitérő után, folytassuk utunkat a kirándulás helyszínére. Két-három kilométeres gyaloglással értünk Gyertyánkúthoz. Utunk a temető után az akácos erdő szélén haladt, kis emelkedőkkel. A forrás sűrű bokrokkal körbezárt helyen fakadt, csordogáló vizét kissé távolabb, hosszú vályúkba vezették, odahajtották itatásra a közelben legelésző tehéncsordát.
Ilyenkor nemcsak a két család gyűlt össze, hanem a környékbeli barátok, vendégek is eljöttek: Piroska néniék, a bátyja egy nagyon csinos katonatiszt feleségével és két fiúgyermekével, akik éppen Lucfalván nyaraltak. Ugyancsak jelen voltak Sámsonházáról a jegyzőék, Csaba fiukkal. A mi családunk valamennyi tagja otthon nyaralt, így mi teljes létszámban képviseltettük magunkat, sőt vendégeink is velünk tartottak, unokatestvéreim: Aszódról Anikó, Szécsényből pedig Pali, Zolti és Feri.
Nagy kondérban főtt a birkapörkölt, apám a főszakács, hatalmas fakanállal kevergette, fűszerezte, ízlelgette a rotyogó birkapörköltet. A jegyző felesége, Matyi néni ott settenkedett a kondérok körül. A másik üstben készült a krumpli, és a harmadikban finom, zsenge csemegekukorica főtt. A gyerekek kapták a feladatot, hogy felnőtt felügyelet mellett összeszedjék a környéken, az erdőszélen a fákról letört száraz ágakat a tűzrakáshoz. Általában a férfiak jeleskedtek ilyenkor a főzésnél, a nők inkább csak kóstolgatták az ételt. Elegendőnek bizonyult nekik a készülődés otthon, mert minden család hozott legalább egy tepsi süteményt, a férfiak pedig demizsonban valamilyen finom itókát, amit a forrás vizében hűtöttek le. Nekünk, gyerekeknek a házi szeder- és málnaszörp hűlt a forrás hűs vizében.
Közben a férfiak borozgattak, kártyáztak, vagy tetszés szerint sétáltak, amíg készült az ebéd. Kellemes csevegéssel, baráti beszélgetéssel telt a nap. Mi, gyerekek sétára indultunk, fölfedezni a környéket, egy kis erdei szamócát vagy gombát szedni. Sétáról az étel finom illata csalogatta vissza a társaságot, – amely messzire illatozott a levegőben. Ebéd után a társaság plédekre telepedett, mindenki pihent a tiszta erdei levegőn. Jókedvűen, késő este indultunk hazafelé.
Otthon még sokáig fennmaradtunk. Átmentünk az iskolába, ahol a fiúk fölváltva játszottak a harmóniumon, a többiek táncoltak és énekeltek, remekül szórakoztunk, csak éjfél után tértünk nyugovóra. Olyan sokan összegyűltünk, hogy testvéreim a konyhában kaptak fekvőhelyet. Reggel fölébredve, egy színes föliratot olvashattunk a konyha ajtaján a következő szöveggel: „Kan-lak, belépés csak hímneműeknek!”
A három fiú-unokatestvérem csak néhány napra jött látogatóba, amikor idejük letelt, fájó szívvel vettünk tőlük búcsút azzal, hogy én is elmegyek hozzájuk vendégeskedni. Anikó, az unokanővérem két hetet töltött nálunk. Ezért megmutattuk neki a környék nevezetességeit, elsétáltunk vele Sámsonházára, együtt másztuk meg a Rablólovag-várhegyet. Lucfalvára többször meghívtak bennünket, mivel Pirkó és Marika is otthon vakációzott, kellemes diák-társaság verődött össze náluk; szórakoztunk, jókat beszélgettünk, sokszor táncoltunk.
Mátraverebély-Szentkút
egy búcsújáróhely, nem esik messze Kisbárkánytól. A környék katolikus hitű lakossága – de még távolabbi településekről is – egyházi ünnepek előtt már korahajnaltól, csoportosan, templomi zászlókkal, feszülettel, énekelve és rózsafüzért imádkozva, hegyen-völgyön keresztül vonultak a csodálatos fekvéséről is híres kegyhelyre. Hollókő, Szécsény, Nógrádmegyer, Nagylóc, Rimóc és a környék községeiből Zsúnypusztánál, hegyeken át, erdei gyalogutakon, patakokon átgázolva érkeztek a faluba, lakásunk és az iskolaépület előtt haladtak tovább a következő hegyet is megmászva, előbb Márkházára, s onnan Szentkútra. A távolabbi falvakból érkező búcsúsok szállást kértek, és az iskolában töltöttek el egy éjszakát. Abban az időben ilyen alkalomra, különösen ünnepnapokon színes népviseleti ruhába öltözve vonultak a kegyhelyre.
Baráti családokkal mi is gyakran átruccantunk a hegyeken, Márkháza felé Szentkútra, de nem a zsúfolt búcsújáró napokat választottuk, inkább sima vasárnap sétáltunk hegyen-völgyön át, és az egész napot ott töltöttük. Anikó, unokanővérem is velünk tartott, mivel éppen nálunk nyaralt. Nekünk, gyerekeknek mindig élményt jelentett végigjárni a gyönyörű környéket. Ott, a kegyhely-templomban hallgattunk misét, megnéztük a „Szent László-ugratását” (a sziklában ló patanyoma látható), a nyolc helyen vizet adó gyógyforrást, felmásztunk a meredek hegytetőre, a remetelak előtt gyönyörködtünk a kilátásban, ahonnan csodálatos kilátás nyílik az egész környékre. Sok-sok elárusítóhelyen mindenféle apróság: kegytárgy, csecsebecse között válogattunk. Mindig hoztunk magunkkal valamilyen emléket.
Ma már elképzelhetetlen annyi járkálás, séta, hegymászás, amit ilyen kirándulások alkalmával megtettünk. Igaz, mindig jól kifáradva, élményekben gazdagon értünk haza és tértünk nyugovóra. Anikónak közben lejárt az ideje, azzal búcsúztunk egymástól, hogy meglátogatom Aszódon.
Még abban az iskolai szünetben szüleim tíz napra elengedtek hozzájuk. Nagynéném, Mari néni özvegyen maradva, ott élt a családjával. Négy gyermeke született: Jenő, Pista, Mariska, és Anikó, aki köztük a legfiatalabb, nálam három évvel idősebb. Abban az időben a két bátyja a családjával más városban élt. Nagynéném férje korábban elhunyt, csak a lányok voltak otthon édesanyjukkal. Hatalmas, emeletes sarokházban laktak, melynek földszintjén üzlethelyiségek, az emeleten pedig a lakás foglalt helyet. Hét szoba volt benne. A nagy nyitott verandát hatalmas gyümölcsös- és zöldségeskert vette körül.
A ház egyik emeleti ablakából ráláttunk a javítóintézet parkjára. Nekünk titokzatos helynek tűnt, ugyanis ott helyezték el, zárt környezetben azokat a fiatalokat, akik már gyermekként valamilyen bűnt követtek el.
Mari néném – mint általában az erdélyiek, – szorgalmas, jó gazdasszony hírében állt. Nekünk is kiosztotta a feladatokat. A konyhában mindig edények halmaza tornyosult náluk, amikor megláttam, azt hittem, itt van a világ összes edénye, ezeket nekünk kellett elmosogatnunk és helyre pakolnunk. Csak azt nem értettem, miért kell annyi edényt összegyűjteni? Nálunk, otthon minden étkezés után helyére került minden a konyhában.
Az árnyas verandán étkeztünk. Egy alkalommal Mari néném, sóskamártást főzött. Előre örültem neki, mert a kedvenc ételem. Mégis csalódás ért, mert már első látásra sem olyan, ahogyan azt anyukám szokta készíteni: tejföllel, tejjel, és nagyon finoman ízesítve. Nálunk általában olyankor került asztalra, amikor húsleves főtt, és akkor a főtt marhahús vagy a tyúkhús mellé tálalta. De szerettük úgy is, ha bundás-kenyérrel vagy tükörtojással kaptuk. A Mari néni sóskamártása azonban sötétzöld és annyira sűrű, hogy megállt benne a kanál.
Anikó nővére, Mariska, epilepsziás-beteg volt. Nekem úgy mesélték, hogy még gyermekkorában, egy utazás alkalmával nagyon megijedt. Ahogy álltak este a sötét állomáson, várva a szerelvényt, a gyorsvonat nagy sebességgel, zajjal érkezett. A mozdony elején levő két hatalmas lámpa a koromsötétben, mint két vörös szem, ijesztően villogott, s olyan félelmetesen hatott rá, hogy akkor, először ott esett össze.
Bár én tudtam a betegségéről, mégis erős hatást gyakorolt rám, amikor ottlétem alatt többször szem- és fültanúja lettem betegségének. Hogy a hirtelen jövő rosszulléttel járó balesetektől megóvják, a lakás legkisebb, egy apró zugát rendezték be neki úgy, hogy semmi fölösleges tárgy ne legyen az ágya közelében. Ők már előre észlelték, mikor következik be a baj, igyekeztek idejében bevezetni oda. Amikor először lettem ennek tanúja, nagyon megrázott. Mi a nagy lakás legtávolabbi – a hetedik – helyiségében tartózkodtunk Anikóval, ott is hallottuk velőtrázó sikoltozását.
Anikóval gyakran sétáltunk a városban. Egy katonatiszt udvarolt neki, vele csavarogtuk be a környéket, egy fénykép maradt nálam: igazán csinos, jóvágású fiú néz vissza róla. Anikó ekkor már a gimnázium utolsó évét járta.
Ezt követően unokanővéremmel már csak Erdélyben, közös Nagyanyánknál találkoztam. Ott töltöttünk el együtt egy nyári vakációt. Majd évekkel később, a háború után Balatonakarattyán láttuk egymást, amikor apukám nyugdíjba ment és vele együtt jártunk fürödni a Balatonba. (Balatonakarattyán, a hatalmas méretű gyümölcsöskertjükben épült szép nyaralójukban tartózkodtak nyaranta. Úgy tudom, hogy az aszódi értékes és hatalmas ingatlan tulajdonukat a kommunizmus alatt államosították.)
Küzdelem a megélhetésért
Az első világháború után lassan rendeződtek a gazdasági viszonyok. Guszti bátyám apai öröksége a nagy gazdasági világválság következtében egyszerűen elúszott. Szüleimnek a megélhetéshez, a négy gyermek neveléséhez, és taníttatásához a legszükségesebb anyagiak előteremtése is nagy gonddal járt. A tanítók, tanárok jövedelme akkor sem volt elegendő a népes család ellátására, akkor is a „Nemzet napszámosai” voltak. Ezért nekik is mindig valamilyen új forrást kellett találni a hiányok pótlására.
Guszti a harmincas években végezte el a hat általános iskolai osztályt, – utána Pásztóra került bentlakásos középiskolába. Szüleimnek gondoskodni kellett a továbbtanulásához szükséges újabb kiadások előteremtéséről. Lakásért nem kellett fizetni, azt a községtől járandóságként kapták, konyhakerttel együtt, ahol megtermett a család majd’ minden konyhára való szükséglete. Kis segítséggel ezt a nagy kertet saját maguk gondozták.
Később, amikor a fák, bokrok termővé váltak, onnan kerültek asztalra frissen, majd a kamrába befőttként a finom gyümölcsök. A lakás előtti kisebb díszkertet – sövényként nevelt – alma- és körtefák övezték. Ezek több feladatot láttak el: bekeretezték a területet, eltakarták a külső szemlélő elől, tetszenek a szemlélőnek, végül termést hoztak, és eledelül szolgáltak.
Amikor már mind a négy gyerek távol tanult a szülői háztól, elő kellett teremteni hozzá a szükséges fedezetet. Ezért apám a rengeteg szilvát aszalással hasznosította. A kis udvarban levő melléképületben, a kenyérsütő kemence mellé, saját kezűleg aszalót épített, ott dolgozta fel a kiváló gyümölcsöt. A pásztói fiú- és leányinternátus átvette a szilvát és a mézet is, ezzel kiegészítve a bentlakás költségeit.
De nemcsak fizikai erejét használta apukám családja megélhetésének javítására, rendkívül széles tudását is bevetette. Verseket, novellákat, kisregényeket is írt. Esetenként beküldött megzenésített verseivel többször nyert a pályázatokon.
Művészeti pályára készültem
A polgári iskolát Pásztón fejeztem be. Utána a tanulmányaimat budapesti képzőművészeti iskolában készültem folytatni. Egy évet várnom kellett, mivel még nem töltöttem be a 15. életévemet, s addig nem lehetett oda fölvételizni. Nem nagyon zavart a dolog; arra gondoltam, lesz egy év vakációm!
Jól elfoglaltam magam, szerettem varrni, hímezni, kötni- horgolni. Egy rokonunk a szép színes-hímzett mellény-kötény együttesemet magával vitte, ami az USA-ban kiállításon szerepelt. Minden papírfecnit felhasználva, rajzolgattam, füzetlapokra lányokat, frizurát kreáltam, ruhákat terveztem. Utána mindenféle füzetbe és papírra kiegészítőket: női táskát, kalapot és mindenfélét rajzoltam. Már akkor, ha ruhát kaptam, elvártam, hogy saját terveim és elgondolásom szerint varrják meg nekem. Szerettem olvasni, a könyvespolcokon bóklászni. Sokat forgattam a nagyméretű Tolnai Világlexikon 22 kötetét. Kicsi koromban különösen az egyiptomi rész érdekelt, a piramisok, Kleopátra személye és a királyok története. Ennek hatására a „nő-albumomban” a rajzaimon a lányokat az ott látottak szerint profilban ábrázoltam.
Testvéreim örültek a hosszú otthonlétemnek, mivel kedvet kaptam ahhoz, hogy ellesve a sütemény-sütés fortélyait anyukámtól, folyton édességet sütöttem. Anyukám nagyon jól értett mindenféle finom nyalánkság készítéséhez, elővettem a receptkönyvét, és abból próbálkoztam, nem is kevés sikerrel. Gyakran mentek a finomabbnál-finomabb süteményekkel telt csomagok az internátusokba, amiért testvéreim sohasem mulasztották el a dicséretet. Abban az évben elkezdtem anyukám receptkötetéből, az általam is kipróbált sütemények receptjét magamnak leírni. Most is megvan, nem is tudom, hogyan vészelte túl a világháború viszontagságait.
Gusztival, legidősebb bátyámmal olyan bizalmas kapcsolat alakult ki köztünk, mintha lány lett volna, mindent megbeszéltünk egymással. Miskolcon megismerkedett első szerelmével, nekem elmondta találkozásuk, ismerkedésük részleteit. A tanítóképző ablakaiból le lehetett látni az apácazárda udvarára, ahol Fajcsik Márta tanult. Természetesen a fiúk nem hagytak ki egyetlen alkalmat sem, hogy ott leskelődjenek és ismerkedésre alkalmat keressenek. Jöttek-mentek az üzenetek apró levélkék formájában, ők is így kerültek közelebbi ismeretségbe.
Márta a zárdában gyorsírást is tanult, bátyámmal elküldte nekem az előző tanévben használt gyorsírás könyvét. Időm akadt bőven, ezért magánszorgalomból megtanultam az alapfokú fortélyokat, jól begyakoroltam a fogalmazási gyorsírást. Tetszett nekem, sokat foglalkoztam vele, aminek később hasznát vettem, nagy előnyre tettem szert további tanulmányaim során.
Márta nálam egy évvel volt idősebb, leveleztem vele; helyesebben úgy fejezhetném ki, hogy nekem is leveleznem kellett vele, mivel arra kért a bátyám. Később ők valamiért összezördültek, akkor az én feladatom lett a békítgetésük, végül a szakítás nehéz és kínos pillanataiban nekem jutott az összekötő szerep, a kislány összetört szívfájdalmán enyhíteni.
Nagy változások
Nem csak a családunkban, de a világban, hozzánk nem is olyan messze, nagy változások mentek végbe és ép eszű emberek által felfoghatatlan, borzalmas dolgok történtek, olyan borzalmak, amikről mi, gyerekek nem tudtunk, szüleink bennünket nem avattak be, amit ők újságból vagy rádióból megtudtak.
Amíg mi kirándulni jártunk, s az iskolai szünetben jól szórakoztunk, addig 1940. június 22-én Hitler Wermacht- csapatai megtámadták Oroszországot, és tébolyult agyában ördögi gondolat születik. Kijelenti: „A zsidókat illetően bárhol, bármerre, ahol utunkba kerülnek, kiirtjuk őket!” Tervét szigorúan titkos gépezetén keresztül meg is valósítja. Auschwitz mellett (egy volt kaszárnyából) haláltábor létesítését rendelte el a zsidók összegyűjtésére, mellette egy másikat Birkenauban, a hadifoglyok számára. Azonban már ezt megelőzően több kisebb láger működött Lengyelországban: Belzek, Wolzek és Treblinkánál.
Családunk számára nagy öröm volt, hogy a Felvidék és Erdélynek a magyarság által sűrűn lakott területeit visszacsatolták Magyarországhoz, hiszen anyukám rokonai Felvidéken, míg apukám rokonsága Erdélyben éltek.
Apukám álma valóra vált: szűkebb hazája ismét magyar és húsz éven át nem látott édesanyját, szülőföldjét viszontláthatja. Kérte áthelyezését egy erdélyi nagyobb városba, hogy mi, középiskolás korú gyermekei helyből folytassuk tanulmányainkat.
1940 Karácsonyán kapta meg Marosvásárhelyre a kinevezését, ahol majd egy nagy elemi iskola felső tagozatán szaktárgyakat taníthat, mellette a környékbeli iskolák szakfelügyelői teendőit végzi a következő tanévtől. Kiválóan értett a magyar irodalomhoz, nyelvtanhoz, történelemhez, de szaktárgya volt a földrajz, számtan-mértan is. Tudott németül, latinul. Mindig csodáltam, milyen szakszerűen foglalkozott mindkét nyelv grammatikájával.
Guszti bátyám a tanítói diplomáját 1940 tavaszán kapta meg. Más lehetőség híján, Losoncon helyezkedett el nevelőként, a siket-néma intézetben. Amikor hazajött látogatóba, sokat mókáztunk vele, mert nekünk is mutogatva kezdett magyarázni. Lassan aztán átragadt az egész családra és gyakran mi is mutogattunk társalgás közben. Mikor észbe kaptunk, hogy mit művelünk, jókat kacagtunk rajta.
Apukámmal egyszerre kapta meg kinevezését, őt is Erdélybe, a Királyhágó melletti Barátkára helyezték tanítónak.
Apukám a faluban befejezte a tanévet, úgyszintén Guszti bátyám is a következő tanév kezdetéig a nevelői munkáját folytatta a losonci siket-néma intézetben.
Mindnyájan örömmel fogadtuk a hírt, én is, hogy nagyvárosban fogok élni és tanulni, ahol közel kerülhetek rokonainkhoz, kedves nagyanyámhoz. Főleg azért örültem, hogy ezután már családi környezetben élhetek, és a tanulmányaimat otthonról folytathatom.
Azonban gondolatban már fájó szívvel búcsúzkodtam szülőfalumtól, ahová annyi kedves emlék fűzött. Otthonunk közeli felszámolásával kapcsolatos gondok szüleimre hárultak.
Búcsú a gyermekkortól
1941 – Mióta apám megkapta az örömhírt, hogy Marosvásárhelyre költözünk, az életem csupa várakozással telt. Lassan, ólomlábon jártak a hetek és hónapok karácsony óta. Mégis elérkezett az idő. Vége a tanévnek, apám levizsgáztatta a gyerekeket.
Akkor még nem létesült Marosvásárhelyre közvetlen vasúti összeköttetés, ugyanis egy szakasza átkerült Romániához. Ezért a bútoroktól és nagyobb berendezési tárgyaktól meg kellett válnunk. Komplikációt jelentett volna vasútról teherautókra átrakatni, – majd ismét vonatra a nehéz darabokat. Végre sikerült szüleimnek eladni a nagyobb tárgyakat, a többi fölösleges holmit elajándékozták.
Megkezdődött a csomagolás. Nagy rumli mindenütt itthon, minden a fejetetején áll, semminek nincs helye, mindenki arra vár, mikor indulunk. Nekem furcsa arra gondolni, milyen érzés lesz itthagyni a szülőföldet, a házat, a kertet, ahol életem első szakaszát, gyermekkoromat leéltem.
Nehezen búcsúztam a környéktől, a folyosóról szinte fájón figyeltem a szép kilátást, ahonnan nap-nap után a Cserhát és Mátra nyúlványai tárultak elém. Nem gondoltam volna, milyen nehéz megválni a helytől, és búcsúzni az ismerős emberektől, szomszédoktól, játszótársaktól.
Kedves barátnőm, Piroska, Pirkó! Mi elmegyünk. Mikor láthatlak újra? Nehéz tőled a búcsú, hiszen pici korunktól együtt voltunk. Megfogadtuk, hogy majd levelezünk, és mindenről tájékoztatjuk egymást.
Elmentem Pásztóra, nosztalgiával jártam végig a kis várost, és az ismerős helyeket. Meglátogattam osztályfőnökömet, Bordács Margit tanárnőt, hogy búcsút vegyek tőle. A többi tanáromat is fölkerestem, köztük az erdélyi Boros Ilonát, akinek az iskolában kedvenc tanítványa voltam. Azt mondta, irigyel, azért, mivel én mehetek Erdélybe, ő pedig itt marad.
Öröm töltött el, mert anyukám megengedte, hogy még Erdélybe utazásunk előtt levágassam a szép hosszú hajam, így Erdélybe, és otthonunkba már új frizurával érkezhettem. Mégis, nehezen váltam meg tőle, de már nagyon nehéz volt vele bánni, és szó szerint olyan súlyt hordoztam, hogy fájt a fejem tőle. Az új hajviselet akkor azt jelentette, hogy a dauerolt hajat otthoni mosás után sok-sok papírszeletre csavartuk fel, ami megszáradva, szép hullámokat eredményezett. Gyönyörű, vállamra omló dús hajamat mindenki megcsodálta.
11 hozzászólás
Továbbra is nagyon jó olvasni a regényedet.:) Nehéz lehetett a búcsú attól a helytől ahol felnőttél. Viszont én nem vágattam volna le a hajam, ha nagy a súly, akkor is max. derékig.:)
Örülök, ha tetszenek a regény-részleteim.
A hajam kezelése nehéz volt, és koszorúba rakva a fejem fájt miatta. Ezért meg kellett válnom tőle, de
úgy sem lett olyan rövid, mint az akkori divat volt, mert a vállamat jól verdeste a dús, igazán szép szőke haj. Sokan még a nagyvárosban is arról ismertek meg.
Köszönöm az érdeklődésedet.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Továbbra is figyelemmel kísérem életed regényét. A nővéremet is Piroskának hívják, mint a te gyerekkori barátnődet, és én is Pirkónak szoktam szólítani.
Szeretettel: Eszti
Kedves Esztike!
Pirkó barátnőm – szegényke – életfogytig barátnőm maradt, a szó szoros értelmében. A változások ellenére (Marosvásárhely után visszatértünk Nógrád megyébe) mindig találkoztunk, s a lánya itt, a városban tanítónő, s amikor megbetegedett a mamája, elhozta magához, itt feküdt kórházban egy ideig, és nála lábadozott. Úgy, hogy találkoztam vele életének utolsó napjaiban is, két éve halt meg. Valóban jó barátnők voltunk, és fájt az elvesztése.
Köszönöm az érdeklődésedet.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Örömmel olvasom életed regényét, sok mindent megtudok belőle, a háborúról, az újra egyesítésről. A pad szó harmadik jelentését is tőled tudom most meg. A borsodi srácok mindig azt mondták," felmegyünk a padra ". Ott a padlást jelenti. Érdekes,és élményekben gazdag életed folytatását már nagyon várom.
Szeretettel: István
Kedves István!
Vannak olyan kifejezések, amelyek más-más vidéken nem ugyanat jelentik. Núgrád megyében például a folyosót is jelentette, azt, amelyik a ház elejét, vagy két oldalát körülölelte. Majd később azt is megtudod, hogy ezt és a földes konyhát és más helyiségeket mivel kezelték. Ezt pedig én tanultam meg Tőled, hogy a pad szó vidékenként a padlást is jelölte.
Erdélyben pedig a padlást hiu-nak nevezték. Amikor egy alkalommal a nagynéném azt mondta nekem, menjek fel a hiuba, csak álltam, nem tudtam, hová kell mennem.
Örülök, ha tetszik neked ez a régimódi történet (amiről Szabó Magda írt életrajzi regényt, s lett hírneves író. Annyival előnye volt a mostani időkkel szemben, hogy akkor a kiadók ingyen kiadták és terjesztették a könyvet, amit kiadtak).
Köszönöm az érdeklődésedet.
Kata
Drága Katám!
Jó volt megint Veled menni abba a régmúlt világba. Már – már rokonságnak érzem a szereplőket. Élmény olvasni az írásodat. Részletes, aprólékos/ezt jóindulattal mondom/ és mégsem unalmas egyetlen része sem.
Köszönöm az élményt.Gratulálok!
.
Szeretettel üdv:Vali
Kedves Valik!
Azért lehet ilyen részletes a regényem, mert ezt én az általam középiskolás koromtól fogva vezetett naplóim alapján írtam. Szándékosan csak olyat hagytam ki a naplóból, ami esetleg ismétlés lett volna.
Az is vezérelt ebben, mert tudom, hogy – főleg a mai ifjúság előtt – az akkori idők, szokások, történések nemigen ismerősek, csak akkor, ha a nagymamák-nagypapák sokat meséltek nekik fiatalságukról.
Köszönöm, hogy velem tartasz ifjúkori sétautamon.
Szeretettel: Kata
Kedves Valika!
Azért lehet ilyen részletes a regényem, mert ezt én az általam középiskolás koromtól fogva vezetett naplóim alapján írtam. Szándékosan csak olyat hagytam ki a naplóból, ami esetleg ismétlés lett volna.
Az is vezérelt ebben, mert tudom, hogy – főleg a mai ifjúság előtt – az akkori idők, szokások, történések nemigen ismerősek, csak akkor, ha a nagymamák-nagypapák sokat meséltek nekik fiatalságukról.
Köszönöm, hogy velem tartasz ifjúkori sétautamon.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Változatlanul örömmel, és élvezettel olvasom életed regényét, meg kell mondjam egyre jobban tetszik.
Szertettel: Zagyvapart.
Kedves Feri (remélem, jól emlékszem a nevedre)!
Látom, utolérted magad. Hamarosan fölteszem a következő fejezet első részét.
Az biztos, hogy nem egy sima, nyugalmas életem volt, inkább nagyon is mozgalmas, rengeteg érdekes – kellemes és kelemetlen – történésekkel. Ennek elenére nem panaszkodom, jól érzem magam a bőrömban.
Örülök, hogy tetszett, és köszönöm az érdeklődésedet.
Szeretettel üdvözöllek: Kata