Kora este a metró járatain általában kevesebb az utas, mint napközben. Azok is fáradtan igyekeznek hazafelé, vagy éppen a dolgaik után. Így volt ezzel János és Ilonka is. János, a java siheder korú fiatalember minden igyekezetével azon volt, hogy megnyerje Ilonka kegyeit. Ilonkának viszont volt egy olyan érzése, hogy János szövege csak üres duma. Nem akar Ő valójában mást, mint amit az ,,üres" emberek akarnak, vagyis csakis ,,azt". Ilonka nagyon csinos, jó alakú fiatal nő volt, akire úgy buknak a férfiak, mint a mézre a legyek. János csak nyomta a nagy dumát, a ,,sódert", de Ilonka csak tessék-lássék hallgatta. Megpróbálta megcsókolni is, de Ilonka azzal hárította el, hogy itt sokan látják. Őt zavarja a nyilvánosság. Egyszer azonban egy koldusnő szavai szakították félbe János heves udvarlását:
,,Nagyon kérem, segítsenek!"-hangzott fel a gyengéd segítségkérés. Mindketten a segítségkérő felé fordultak. Egy sápadt, beteges, idős nő feküdt előttük az állomás kőpadlóján a hátát a műmárvány falnak támasztva. Öreg, ráncos kezében egy műanyagpoharat tartott és könyörgő tekintettel nézett elesettsége minden fájdalmával a fiatal párra. Jánosban vad ösztön támadt. ,,Most aztán megmutatom Ilonkának, hogy ki itt a férfi!"-villant agyába a gondolat.
– Mi az nyanya? Nem akaródzik dolgozni Neked? – tegezte le hetykén az ismeretlent., majd fenyegetően, gúnyosan nevetett a koldusnőre és beleköpött a poharába.. Az ismeretlen, alamizsnáért könyörgő asszony aszott, öreg arcán a megszégyenülés könnyei gördültek végig és csendben sírdogálni kezdett. János diadalmas arccal vonult volna tovább. Ilonka viszont nem ment vele. Szemében a gyűlölet izzó fénye világított Jánosra.
– Mivel Te így viselkedtél, többé semmi közük egymáshoz – bontakozott ki János ráerőltetett öleléséből és mielőtt az bármit is válaszolhatott volna, így folytatta Ilonka:
– Szégyelld magad! Képes voltál egy védtelenre, ártatlanra rátámadni! Nem vagy Te ember! Kérlek, hogy ne szállj velem egy metrókocsira. Sőt, menj el ezzel a szerelvénnyel egyedül! Ne hívj a munkahelyemen, mert nem leszek számodra többé bent és ne zavarja lakásomon sem, mert nem leszek többé számodra otthon. No, most menj! – tolta Jánost egy éppen beérkezett metrószerelvényhez: – Szállj fel és többé ne is lássalak!
János értetlenül nézett rá, majd csendben felszállt a metrószerelvényre. Ilonka odalépett a még mindég sírdogáló ősz, öreg koldusnőhöz. Halkan bocsánatot kért tőle szemlesütve, majd némán beletette alamizsnáját a megszégyenített nő poharába. 100 forintot adott, pedig Ő sem keresett sokat, de tudta, dupla öröm az, hogyha másokon segíthet.
Ilonka kicsit megnyugodott, bár még hangulata órák múlva is elég borongós volt. Bántotta más durva megszégyenítése.