Életünk rejtett titkai 3/4

A vasárnapot otthon töltötte Evelin, Nikivel és Dédikével. Megfőzte az ebédet, együtt ebédeltek, ami igen ritkán fordult elő náluk, utána kimentek a kertbe. Dédike hamar elringatta magát a hintaszékben, szunyókált. Niki a homokozóba hívta anyját, hogy építsenek együtt várat.
Nagyban folyt a várépítés, amikor váratlanul csörögni kezdett Evelin telefonja. Futott, mert benn hagyta a konyhában. Amikor meglátta, hogy Máté hívja, örömében felkapta a telefont, aztán csak nézte, amíg abba nem maradt a csörgés. – Ki volt az, anyuci? – tette fel a kérdést Niki. Evelin hirtelen nem is tudta mit mondjon, majd egykedvűen azt válaszolta, – nem tudom, már letette, mire beértem! – Tudta, a lelke mélyén tudta, hogy Máté szakítani fog vele, halogatta kicsit, legalább a vasárnapot ne rontsa el, még ne!
Később limonádét és gyümölcsöt vitt ki a kertbe. Elüldögéltek a selymes füvön, hallgatták a madarak csicsergését, a rigó füttyeiben gyönyörködtek, a távolabb álldogáló hatalmas hársfán gerlék búgtak, s csendesen, halkan hullottak a sárga levelek. Mindez megihlette Evelint, s elkezdett dúdolni egy régi-régi dalt. Talán Dédikétől tanulta régen, s most eszébe jutott, mert nagyon aktuálisnak érezte.
– Anyuci, szövege is van ennek a dalnak?, énekeld el! – Egy pillanatra elgondolkodott a szövegen, „… hulljatok levelek, rejtsetek el engem, mert akit úgy szerettem, nem szabad szeretnem”. – Nem emlékszem már a szövegére, kicsim, inkább tanuljuk meg a Petőfi verset: Itt van az ősz! Jó? – Igen, az nagyon jó lesz! – örvendezett a kislány, és nem sejtett semmit anyuci szívfájdalmáról.

Este Hajni hívta fel a cukrászdából. – Minden elkelt, az utolsó morzsáig. Karesz ígéretet tett, hogy hajnalban bejön és süt valami reggeli kávéhoz valót. Most indulunk haza.
Több sem kellett Evelinnek, amint lefektette Nikit, és Dédike is indult a szobájába, ő nekifogott nyomban a sütésnek. Sütött egy gyors pogácsát, utána diós, lekváros kiflicskéket, hogy legyen mit adniuk a vendégeknek a reggeli órákban. Sütés közben Máté újra hívta. Csak ránézett a telefonra, és dolgozott tovább, hagyta hadd folyjanak arcán végig a könnyek.

Másnap még csöngetés előtt érkezett Nikiért. Már az ajtóban várt rá, s azonnal indultak is.
– Nem arra megyünk, kicsim! – ragadta meg a gyerek kezét Evelin, – erre megyünk a parkolóba, most kocsival jöttem. Mindeközben Máténak tornaórája volt az ötödikesekkel. Türelmetlenül lesett ki az ajtón, de nem látta sem Nikit, sem Evelint. Majd odaszólt a lányoknak, hogy folytassák, és legyenek csendben, azonnal jön, és futott ki az udvarra, majd az utcára, hátha még eléri őket. Nem voltak sehol. Amikor a parkoló irányába fordult, akkor indult el egy piros kocsi. Tudta, hogy Evelin volt, nem értette, miért menekül előle. Szomorúan visszasomfordált az edzésre.

Niki nem volt beszédes kedvében, csak ült némán. Evelin aggódva pislantott rá, az ő mindig cserfes kislánya vajon miért ilyen hallgatag. – Kicsim, valami baj van? Nem szoktál te ilyen csendben lenni. – Hármast kaptam helyesírásra…
– Nem olyan nagy baj az, most így sikerült, majd máskor jobb lesz. Sok hibád volt? – Csak egy! A gólya helyett kólyát írtam…

– És ezért kaptál hármast? Biztosan a tanító néninek rossz napja volt.

– Gondolod anyuci? Máté bácsi is vigasztalt, azt mondta, hogy ő még negyedikes korában is kólyának írta a gólyát.

– Te találkoztál Máté bácsival? És megvigasztalt?

– Kinn voltunk az udvaron szünetben és Máté bácsi volt az ügyeletes. A többiek futkostak, játszottak, én meg csak álltam és szomorkodtam. Odajött és megkérdezte mi a baj, hát elmondtam neki. De olyan jó fej volt, anya! Nem csakhogy megvigasztalt, hanem az inge zsebéből elővett egy papírzsepit és megtörölte a szememet, azután meg felemelt magasra, s azt mondta, hogy majd ha olyan nagy leszek, már nem fogok kólyát írni. Azután, amikor letett a földre, akkor megölelt. Olyan jólesett, már nem voltam olyan szomorú, csak féltem, hogy te majd nagyon haragszol a hármas miatt.
– Dehogy haragszom kis szívem, hibázni emberi dolog, és örülök, hogy Máté bácsi megvigasztalt, majd megköszönöm neki, – mondta és sajnálta, hogy nem hívhatja máris Mátét.
Otthon aztán bekísérte Nikit a házba, megkérdezte Dédikét hogy van, azután a hűtőből elővette a vasárnapi maradékot nagyanyjára bízta, hogy megmelegítse és ebédeljenek ketten. Kettejüknek elég lesz. Azután még elővett egy kistányérnyi kiflit a konyhaszekrényből, amit az éjjel sütött, hogy azt is egyék meg, neki vissza kell mennie dolgozni, csak este jön későn.

Indult vissza a cukrászdába, amikor észrevett egy parkolót, félreállt, hogy felhívja Mátét. Gondolta, itt az idő, lesz ami lesz.
Amint leparkolt, nyúlt a telefonért, az meg abban a pillanatban csörögni kezdett. Kissé meg is rettent. Máté volt.

– Eve, szia, alig tudlak elérni… Szeretnék veled beszélni, mikor tudunk találkozni? – Szia Máté, éppen hívni akartalak…, neked mikor jó?, haza vittem Nikit, most tartok vissza a cukrászdába. Találkozzunk most, vagy inkább este hatkor?

– Nagyon fontos mondanivalóm van számodra, jobb szeretném, ha azonnal találkoznánk! – jelentette ki Máté, amitől Evelin kissé megborzongott. Hát mégis?…

– Jó, akkor oda megyek az iskolához, a parkolóban találkozunk! – mondta halkan, s lezárta a telefont. Hát essünk túl rajta minél előbb, gondolta keserűen.

Máté már ott várt rá, amikor begurult az autóval a parkolóba. Nagy levegőt vett, majd kiszállt.
A férfi futott felé. Éppen odaért, amint kilépett a járdára, megölelte és csókot nyomott az ajkára.
– Hová mehetnénk, hogy tudjunk nyugodtan beszélgetni? – nézett körbe a férfi, – már alig vártam, hogy elmondhassam neked a nagy újságot.

– Jó lesz itt is, essünk túl rajta minél előbb, ha már annyira várod! – a hangja éles volt, olykor meg-meg remegett. Erre már felkapta a fejét Máté, mit akar ez jelenteni? Észrevette, hogy Evelin nagyon izgatott, látta rajta, hogy mindjárt elsírja magát. Mi történhetett?

– Mi van szívem, nem érzed jól magad?… – Még folytatta volna, de Evelin közbevágott sírva.
– Mondd ki, hogy szakítani akarsz és ne raboljuk egymás idejét tovább…

– Micsoda? Szakítani akarok, én? Miről beszélsz?… Nem, nem akarok szakítani, jó hírem van számodra, számunkra… Evelin, Eve, hallod? Ne sírj már kérlek…

– Tudom, te is őrültnek tartasz, mint a szüleim… te sem akarsz már látni sem többé, akkor menj, te jobbra én balra, hagyj békén ha már vállalhatatlan vagyok… mire vársz? Menj!…

– Nyugodj már meg, szó sincs szakításról… – magához ölelte az asszonyt – kérlek ne sírj, no, nézz rám és felejtsd el azt, amit hittél… – papír zsebkendőt kerített elő, s letörölte az asszony könnyeit, ugyanúgy, ahogyan Nikiét is délelőtt. – No, most figyelj arra, amit mondani akarok, s mindjárt jókedved lesz. – Ezt nézd! – Egy papírt húzott elő a zsebéből – Mi ez? – A hangja még mindig reszketett. – Olvasd! – Mihályfi Máté?… 94-564?… Spermabank?… Semmit sem értek. Mit akar ez jelenteni? – Eve drágám, azt jelenti, hogy én vagyok Niki édesapja! – Micsoda, hogy te?… Niki édesapja?… Hogyan? Nem értem… megmagyaráznád? – Túlságosan zaklatott vagy, nyugodj meg kérlek. Ezt a számot mondtad nekem szombaton, hogy ez Niki édesapja a spermabankból. Nos, akkor felrémlett, hogy ismerős a szám, de nem voltam benne biztos, haza kellett mennem, hogy megbizonyosodjak róla. Egyetemista voltam, kellett a pénz…, donor voltam… Én vagyok az a szám, én vagyok Niki édesapja…
– Oh, értem! Most már értem! – két kezével simogatta a férfi haját – Niki haja éppen ilyen sötét szőke, a szeme mint a tenger, olyan mint a tiéd! De jó, hogy tudom ki az édesapja! Úgy örülök, hogy te vagy az, úgy örülök, hogy hasonlít rád! Ééén… ééén olyan boldog vagyok! – zokogta Evelin.
– Eve, akarsz a feleségem lenni? Hiszen már van egy gyerekünk, és lesz még több is, remélem… Gyere hozzám feleségül!