Elképzelt találkozás

Nagyon rég óta nem láttuk egymást. Ő egy negyvenes hölgyre számított, helyette egy nyolcvanas éveihez közeledő asszonnyal találta magát szembe hetven évesen.

Látod, már idősebb vagyok, mint Te voltál, mikor menned kellett. Annyira nem akartam, el se tudod képzelni, hogy mennyire megviselt, hiszen a legkisebb még csak tíz éves volt és a fiam se érte el a nagykorúságot, csupán az elsőszülött esküvője előtt álltunk. Még nagyon-nagyon kellettél volna! Ráadásul úgy volt, hogy táncolni fogsz az unokáddal.

Sohasem volt autónk, mégse kellett volna bumliznunk, hiszen béreltem egy kis mikrobuszt a munkahelyemen és a vezetője is szabaddá tudta tenni magát a nagy napra. Mindent elterveztem, de te már nem voltál olyan állapotban, hogy velünk tarts. Pedig tudod, hogy két éven keresztül azért vállaltam hétvégi munkát, hogy az esküvő szép és örökké emlékezetes legyen. Neked, aki annyira szeretted az unokáid ott lett volna a helyed. Végre nem a munka frontján, hanem egy igazán boldog, szép, életre szóló családi eseményen. Játszhattál volna tangóharmonikán, amire soha sem volt pénzed, de elkértük volna a zenekartól, ahogy tetted ezt te is, mikor mulatság volt a faluban. Hiszen abszolút hallásod volt és bár a kottát nem ismerted, mindent el tudtál játszani. Együtt remélhettük volna, hogy nekik sikerülni fog, nem úgy, mint nekem. A sok szomorúság és nehézség után, majd beköszönt hozzánk a békesség és a boldogság.

Mindig is imádtad a gyerekeket. Rengeteg játékot készíthettél volna nekik. A vidámságod és az életkedved is felejthetetlen. Szinte látom, ahogy felkapod őket a nyakadba, és nyihaha-nyihaha, mint egy kis csikó szaladsz velük. Hogy élvezték annak idején az unokák is. Mindegyik emleget. Talán nem tudták kimutatni, de nagyon szerettek téged. Én pedig félárva lettem és sajgott a szívem, hogy semmit se tudtam viszonozni, pedig hogy vártam azt a napot, mikor mindhárom megáll a saját lábán, és akkor majd ti jöttök. Ti, akik mindig mellettem álltatok, és akiknek semmit se tudtam adni, csak elfogadni azt a sok segítséget és szeretetet, amit kaptam.

Anyukának nagyon nehéz lehetett, hiszen nemcsak, hogy megözvegyült, de még a lányát is neki kellett istápolnia, mert nekem nem volt erőm a gyász elviseléséhez. Nem tudtam és nem is akartam tudomásul venni, hogy legyőz a kor és ráadásul még szenvedned is kell. Hiába kaptad a morfiumot, sőt az utolsó héten már naponta két adagot is, nem szüntette meg a fájdalmad. Nem is tudom, hogy anyuka hogy bírta. Végig ő ápolt téged. Az inget, – amit az utolsó utadra adtak rád – én vasaltam úgy, hogy a könnyeimmel öntöztem. Már a szemem se látszott, annyira dagadt volt a sok sírástól.

Na, de nem a saját bánatommal akarlak terhelni, inkább elmondom, hogy nagyszerű édesapa voltál, és hogy soha sem felejtelek el. Képzeld öt unokám és egy dédunokám van. Az unokák már felnőttek és megállják a helyüket az életben. Lehet, hogy el se hiszed, de mindnek van autója. Istenem, hogy örülnél nekik! Vinnének mindenhová és megmutatnák, miként boldogultak.

Miután anyuka is elment, írni kezdtem. Először csak magamnak, hiszen már nem tudtam neki elmondani a napi kis gondom-bajom, örömöm-bánatom, nem volt kihez futni a lépcsősoron. Nem bírtam magammal. Csinálni kellett valamit.

Találtam egy magazinoldalt és oda töltik fel a verseim és novelláim, ott tudom olvasni másokét is. Hiszen azt még nem is mondtam, hogy van internetem. Tudod az olyan, hogy amit megírok, és továbbítok az szinte azonnal ott is van és bárki olvashatja, persze, csak ha így döntök, mert van arra is lehetőség, hogy személyesen írjak levelet, vagy küldjek képeslapot. Majd megmutatom neked, biztosan tetszeni fog.

Még annyi minden lenne, amit el kellene mondanom, de tudom, hogy vissza kell menned, mert lejárt az elképzelt találkozás ideje. Legközelebb már odaát lesz. Várjatok az anyuval együtt! Szeretlek benneteket és ezerszer köszönök mindent.