5
Egy jéghideg talajon feküdtem. Felálltam, és az enyhe sötétségben szétnéztem magam körül. Egy körülbelül négy méter széles, és valamivel magasabb barlangban lehettem. Tehát átjutottam. Mindvégig erre ment ki a játék, hogy én ezt megtaláljam. Valaki idevezetett minket Sophie-val. Csak tudnám, ki, és miért.
Nem hittem a véletlenben. Az már túl sok volt. Az események már azzal beindultak, hogy összetalálkoztam Sophie-val. Talán ő is benne van az egészben. A legnyugtalanítóbb az volt, hogy lehet nem az én oldalamon áll. És ő hozott ide.
Ezen gondolkodtam, miközben lassan, óvatosan lépkedtem előre a fal mentén. Vártam valakit, valamit. De semmi nem történt.
Elképesztően fáztam a barlangban. És most már kezdtem egyre jobban félni is. Mi lesz velem, és Sophie-val? Lehet, hogy vissza kéne fordulnom, ki a lyukon, el a szigetről? Nem. Már megtehettem volna, ha akartam.
Ahogy haladtam előrébb, kezdett egyre világosabb lenni a barlang. Megnyugodtam, de egyben kicsit tartózkodtam is az eljövendő eseményektől. A barlang azon szakaszához értem, ahol a fal balra kanyarodott. A fényből kiszűrtem, hogy valaki tüzet rakott a helyiségben. A kanyar legszéléhez osontam, és próbáltam nem izgulni. Most vagy soha.
Befordultam balra. Egy idegen férfi ült magányosan a széken. A tűz a háta mögött lévő kazánból jött. Vele szemben nem messze egy másik, üres szék várt rám. Jó helyen jártam. Magát a férfit nem ismertem. Harminc év körül lehetett, és öltönyben ült azóta egy helyben, amióta beléptem. A szemét sem lebbentette, és mindvégig engem nézett.
Gyors léptekkel felé haladtam, de felemelte a kezét, és ennyi nekem elég volt, hogy megálljak.
– Üdvözöllek az otthonomban – szólalt meg lágy, kedves hangon. – Foglalj helyet, kérlek.
Zavartan körbenéztem, de utána lassan helyet foglaltam a vele szemben lévő széken. Néma csend következett, majd egyszerűen feltettem egy kérdést egyszerre magamnak, és az idegennek is.
– Mit keresek én itt?
A férfi végre levette rólam tekintetét, és ünnepélyesen felnevetett.
– Hadd mutatkozzam be előbb. James vagyok. A te nevedet tudom. És – tárta szét a kezét mosolyogva -, talán azért vagy itt, mert segítségre szorulsz.
Most rajtam volt a sor, hogy zavartan elmosolyodjak.
– Miféle segítségre?
James kemény tekintettel előrehajolt.
– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy az egész eddigi leélt életed egy illúzió volt. Hogy Sophie, és az összes többi ismerősöd valójában nem is létezett. Mondd csak, vissza tudsz emlékezni a gyermekkorodra? Tudsz mondani egy gyerekkori élményt?
Idegesen, hitetlenkedve pislogtam. A szavai késként hasítottak a szívembe.
– Hirtelen nem jut az eszembe egy sem, de ennek…
– Hoppá! Egy sem!
– Várjon, csak erősen kell emlékeznem – szabadkoztam elkeseredetten.
Próbáltam felidézni a gyermekkoromat. Anyát, apát. De egyikük sem ugrott be, még egy kép se. Rendre Sophie arca jelent meg előttem. Az nem lehet. Ez az ember hazudik.
– És mi a legelső emléked? Csak nem a Szófiával való találkozás?
Sophie-n túl. Sophie-n túl. Sophie-n túl nem volt semmi. Üresség. Mintha akkortól kezdtem volna az életemet élni, amikor összetalálkoztunk. Nem akartam hinni Jamesnek, nem tudtam. Meggyötörten néztem fel rá.
– És tudod-e, ki ez a lány? – szögezte felém a kérdést, miközben felállt székéből, és felém indult. A levegő csakúgy szikrázott a barlangban. – Létezett-e Sophie, vagy ő…a te illúziód volt?
– Ebből elég volt! – üvöltöttem. Felpattantam a székből, és James felé rohantam. Óriási ütés érte az orromat, hátratántorodtam. Meglepetten néztem a férfira, de ő nyugodt tekintettel bámult vissza rám. Ijedten körbenéztem. Sehol senki. Megint megindultam felé, de már óvatosabban. Nekimentem valaminek. Egy hajszálvékony, emberi látással észrevehetetlen neonfal húzódott kettőnk között. Hiába ütöttem, esély nem volt, hogy átszakadjon.
– A biztonság kedvéért – felelte James, majd közelebb húzta a székét.
Istenesen elkáromkodtam magamat. Szitkoztam a jelenlegi helyzetemet, az életemet, Jamest, Sophie-t, a világot, az világmindenséget.
– Mi a f.szt akar tőlem? – ordítottam rá.
– Miután lenyugodtál, szeretnék veled ismertetni néhány dolgot. Gondolj csak bele. Gondolj vissza az eseményekre. Az étteremre, ahol randiztatok. Ott volt melletted Sophie?
Akaratom ellenére is elmém visszavitt a múltba. Az étterembe. Sophie-val vacsoráztam. Ott volt. A másik pillanatban már nem. Egyedül ettem. Vártam valakit. Azután jött Bernard. És behúzta a széket Sophie mögött. Nem, az meg sem történt. Bemostam neki egyet, majd egyedül engem rabolt el. Egyedül én magam szöktem meg. És én jöttem el a szigetre, keresve a víz alatti lyukat, a barlangot, ezt a helyet, ezt az embert, Jamest kutatva.
James olyan közelre hajolt hozzám, hogy orrunk majdnem összeért.
– Engem kerestél. Hozzám próbáltál eljutni mindvégig. Te az én illúzióm vagy. A tiéd pedig Sophie. És én is vagyok valakié. Mint mindenki. Ez egy felszínes élet, ami alatt…lakozik egy igazi, értelmes élet is.
Hatásszünetet tartott, szívem hajszál híján kiugrott a helyéről. Izzadságcseppek perdültek le a homlokomról. Egyszerre éreztem magam becsapva és összetörve.
– Neked is van egy igazi életed – folytatta James. – Gyermekkor, barátok, ez mind megvan benned, csak a felszínes élet eltakarja. Ott is éled az életet, és itt is. Csak itt másképp.
– Nem értem…nincs értelme…akkor minek van ez az illúzió, ha van egy rendes életünk is?
– Illúziónak lenni feladat. Teljesíteni kell valamit, valaki által. Sophie feladata az volt, hogy segítse az utadat. Miután ő belefulladt a vízbe, a felszínes élete eltörlődött, és folytathatja normális, megszokott életét. Elvégezte a feladatát. Ő magát képtelen lett volna kiiktatni. Te ölted meg őt. Mint a kitalálója.
Hátratántorodtam, és nekidőltem a barlang falának. A sokk szélén álltam. Kapkodva szedtem a levegőt, igyekeztem megnyugodni.
– Tehát ha most te megölsz – kérdeztem remegve, – akkor azzal visszaállítasz mindent az eredetibe?
– Csak ha már elvégezted a feladatod.
– És mi lenne az?
– A felszín alatti életedben családod van. Feleség, és két gyermek. Ők jelentik számodra a mindent. Ha elveszítenéd őket, magadat is megölnéd a fájdalom miatt. A te családod, és az én családom gyökere sokáig visszanyúlik, és egy pontban találkozik. – Szemében könny gyűlt, hangja megremegett. – Kiirtottam a családom. Megöltem őket. – A könny kicsordult, és lepottyant a talajra. – Így lett teljes ez az évszázadokon át futó történet. Nincs több illúzió, nincs több kín, és szenvedés. Ez volt az én feladatom. – James reszketett, és falfehér volt. Rettegtem a választól. – És ez lesz a tiéd is.
Elkerekedett szemmel rontottam neki a palánknak. Ütöttem, vertem, rúgtam, ahol értem. James leesett a földre, de pár pillanat múlva feltántorgott. A kazánhoz sietett, majd egy pisztolyt húzott elő mögüle. Hozzám jött, majd a halántékához tartotta a fegyvert.
– Ne! Te rohadék! – üvöltöttem torkom szakadtából.
– Úgy menthetsz meg mindent, ha teljesíted a feladatod. A kitalálód már nem él. A megértést kerestem, mielőtt eltávoztam volna. De amint beléptél ide, megtaláltam. Én itt ezzel be is fejeztem. – Ujjai megfeszültek a ravaszon.
– Ha most megölöd magad, én is megszűnök!
– Nem. Mivel a feladat az illúzión kívülre esik, azt csakis úgy lehet teljesíteni, ha a kitalálód, és vele együtt a felszínes életed eltűnik.
Összerogytam. Fejem, és a szívem egy ritmusba lüktettek.
– Mikor visszatérsz, ösztönösen fogod teljesíteni a célod. Nem fogod érteni mi történik. De elméd majd megmutatja. Az majd mindent megértet veled.
Lehunyta a szemét, és a tiltakozásomba vegyülve a pisztoly durranásával szétloccsant a feje. Ki-kimozdult a fejemből a barlang. Elmosódtak a falak, a talaj megcsúszott alattam, és pár pillanat múlva egy sikátorban feküdtem, kezemben egy pisztollyal. Felálltam.
A nevem Jack Shepard. És ki fogom irtani a családom.
VÉGE