Szüleim megélték (elszenvedték!) mindkét világháborút, családunkban többször emlegették azokat az időket. Apukám mindjárt a tanítói képesítés megszerzése után bevonult az első világháborúba. Hét évet töltött katonasággal, előbb az orosz fronton teljesített katonai szolgálatot, kétszer megsebesült. Utána Dalmáciába, Szebenikóban a kikötői őrségben szolgált, az összeomlás után hajón Fiuméba, onnan Erdélybe, a szülőfalujába ment, ahol 1918-tól 1920-ig tanított az elemi iskolában. 1920-ban azonban menekülnie kellett, mivel a román hatóságok el akarták fogni.
Több verséből kitűnik, hogy végigjárta a háború poklát. Gyakran mesélt családjának a Délvidékről, akkori Horvát-Szlavonországról; a Piski hídról, Nagyenyedről, Vízaknáról, majd Lengyelországról és az orosz frontról. Megmaradt fénykép-fölvételek egyike a „sebenickói sziklákon” készült.
Beszélt az oroszországi hadi eseményekről, az embertelen körülményekről, ahonnan ugyan szerencsésen élve, de betegen, a nagyorosz sztyeppéket végiggyalogolva tért vissza, a szerencsétlen, rossz emlékű TRIANONI „BÉKE”-diktátumot követően. Ez a „béke”-szerződés megfosztotta az országot területének sokszoros részétől, őt pedig szülőföldjétől, testvéreitől választotta el.
A 20-as évek végén itthon, Serfenyő szigetén Dunaőrség parancsnokának nevezték ki. Később részt vett az osztrák megszállás elleni „nyugat-magyarországi felkelésben”. A katonaságtól, tartalékos főhadnagyként szerelt le.
Anyukám, tizenéves lány korában nehéz, háborús időket otthon, vagyis Felvidéken töltötte, Rozsnyó melletti Kisfeketepatakon. Nem lehetett vidám fiatalsága.
Mindketten megélték a múlt század húszas évek végi – harmincas évek elején lezajlott világválságot… Súlyos, nehéz és hosszú időt kellett átvészelniük. Édesanyám első férje néhány évi együttlét után hirtelenhalállal távozott az élők sorából, bár jómódú volt, de Anyukám hároméves kisfiával magában maradt. Megismerték egymást, és Édesapámmal kötött új házasságot.
Apukát megbízták, hogy egy kis faluban szervezze meg az elemi iskolát, ott tanította a kicsiket, az ismétlőiskolásokat, tanítók feladata volt a leventekorú fiatalokkal való foglalkozás. Téli időben, mikor a mezőgazdaságban kevesebb a munka, akkor a felnőtteket hívta meg az iskolába, előadást tartott az őket érdeklő témákból. Szó esett a modern gazdálkodásról, politikáról, életkörülményekről, széleskörű ismeretei révén tanácsokat adott minden kérdésükre, s mivel abban az időben még a hangszórós rádió is újdonságnak számított, amivel még csak ő rendelkezett, bevitte az iskolába, ott hallgattak meg közösen egy-egy érdekes előadást, vagy zenés műsort, az akkor divatos cigányzenét.
Abban az időben a tanítókat-tanárokat a nemzet napszámosaiként emlegették, kevés fizetéssel, sok-sok munkával. Szükség volt a tanításért járó jövedelmet kipótolni, hiszen hattagú családját kellett apánknak eltartania.
Nem volt könnyű dolog, hiszen gyakran reggeltől estig elfoglalta magát, volt, amikor este végre otthon megpihent, az egész napos előadás, beszéd után alig jött ki hang a torkán.
Nehéz lett volna megélni a szerény fizetéséből, igyekezett pótolni, s később, amikor már városokban kezdtük meg középiskolai tanulmányainkat, annak költségeit előteremteni.
Szorgalmas ember lévén, fizetését pótolta méhészetből bejött jövedelemmel. A lakáshoz közeli kis díszkert egyik sarkában volt a méhes, amelyet egyre szaporított, s amikor már száz családra nőtt az állomány, átköltöztette a nagy gyümölcsös-zöldséges kertbe, ott folytatta a méhészeti munkát.
Amikor már mind a négyen kinőttük a falusi elemi iskolát, a kert teljes hosszában ültetett besztercei szilvafák már termőre váltak. A kiváló minőségű gyümölcsöt ősszel leszedték, a háztartás részére befőtt- és lekvár készült belőle, a többi szilvából pedig kiváló minőségű aszalt szilvát gyártott. Ugyanis a kis udvarban lévő gazdasági épület egyik helyiségében, ahol a kenyérsütő kemence is volt, saját maga épített aszalót, ott készült a kiváló aszalt szilva. Ebből, és a méhészkedésből pergetett méz árából kiegészítette szerény jövedelmét. Egyik intézmény szívesen megvásárolta a mézet és az aszalt szilvát is, mivel a fenntartott nagy konyháján hasznosítani tudták.
Amikor a Felvidék és Erdély egy része – sajnos nem véglegesen – visszakerült a csonka hazához, kérte áthelyezését nagyobb városba, hogy mi helyben folytathassuk tanulmányainkat. Székelyföldön született, ezért főleg Erdélyben szeretett volna elhelyezkedni, mivel az első világháborút követően a román hatóságok még látogatóba se engedték be irredenta-versei, és háborús kitüntetései miatt. Mégis, az a négy év, amit a család rokonok közelében, Marosvásárhelyen tölthetett, s mi, helyből folytattuk tanulmányainkat, nagyon sokat jelentett, számomra pedig felejthetetlen lett.
Nemsokára fellegek gyűltek az ország fölött, közeledett a front a határhoz. A front elől menekülni kellett… Már menekülés közben, minden anyagi javunk elveszett, mivel a vonatszerelvényre föladott háromasztalnyi méretű csomagunk örökre eltűnt, ugyanis valahol lekapcsolták a teherszállítmányt; már Nagyváradon nem volt meg, úgy, hogy mindnyájunk számára annyi maradt meg, amennyit egy-egy kisebb bőröndben magunknál tarthattunk.
Folytatása következik!
13 hozzászólás
Szerintem nagyon jól teszed, ha bepillantást nyújtasz azokba a nehéz időkbe. Ma sem könnyű az élet, de azért összehasonlíthatatlan azokkal a zavaros időkkel. Üdv.szeretettel: István
Jól értetted, még ha nem i tapsztaltad – ifjú-korod mitatt – a korabeli történetet. Biony, mondhatom, súlyos idők voltak azoi.
Köszönöm, hogy itt jártál: Kata
Kedves Kata!
Érdeklődve olvastam emlékeidet. Nehéz, és szomorú időszak volt az, alig múlt el az egyik világégés, már a másik követte. Gyűlölöm a háborút, gonosz emberek játéka. Nem is értem, hogyan merészel valaki élet-halál ura lenni embertársai felett? Felfoghatatlan. Megtörtént, sajnos, és emlékeznünk kell rá, ha másért nem azért, hogy soha többé ne ismétlődjön meg.
Köszönöm, hogy olvashattam (és még olvasni fogom a folytatást is).
Szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
Kedves Ida!
Nagyon is egyetértek azzal, amit leírtál. Talán az életben legnagyobb bűnt azok követnek el, akik háborút kezdenek… Soha nem fogom megérteni, miért teszik. Vagyis inkább azt nem értem, hogy az óriási nagy haszon miatt, amit még abból is kaszálhatnak maguknak, hogy vágóhídra küldik, háborúba viszinek embertömegeket. Azért válogatok és adok közre hasonló anyagot, hogy akik nem tudják, vagy nem gondolnak hasonló történésekre, jusson eszükbe, hogy mindig voltak és vannak szomorú események, nyomorúságok és sokaknak kijutott a nyugodt életért aló küzdelem.
Köszönöm, hogy olvastál.
Szeretettel: Kata
válasz Kőműves Ida (2013-12-18 23:08:36) üzenetére
Kedves Ida!
Nagyon is egyetértek azzal, amit leírtál. Talán az életben legnagyobb bűnt azok követnek el, akik háborút kezdenek… Soha nem fogom megérteni, miért teszik. Vagyis inkább azt nem értem, hogy az óriási nagy haszon miatt, amit még abból is kaszálhatnak maguknak, hogy vágóhídra küldik, háborúba visznek embertömegeket. Azért válogatok és adok közre hasonló anyagot, hogy akik nem tudják, vagy nem gondolnak hasonló történésekre, jusson eszükbe, hogy mindig voltak és vannak szomorú események, nyomorúságok és sokaknak kijutott a nyugodt életért való küzdelem.
Köszönöm, hogy olvastál.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata! Nagyon nagy érdeklődéssel olvastam ezt a hiteles és bensőséges beszámolót arról a korról. Szüleim, nagyszüleim nekünk is sokat meséltek a háborús az időkről. Különösen érdekelt az a rész, amelyben azt írod, hogy Édesapád részt vett a nyugat-magyarországi felkelésben! Van erről egy nagyon jó könyvem. Vitéz Somogyvári Gyula írta. A címe: És mégis élünk. Ismered? olvastad! Gratulálok írásodhoz! Üdvözlettel: én
Köszönöm.
Kedves Kata!
Mindig megdöbbent a háború réme. Hihetetlen erő kellett elviselni. Fiatalok, akiket elszakított a front egymástól, családtól.
Szeretettel, érdeklődve olvasom tovább: Ica
Kedves Ica!
Sok bozalommal jár egy háború, az tény. Egyedül csak rám vontkoztatva is: az osztályunkból, ahol középiskolába jártunk, 8 lány halt meg a front alatt. Erről osztályfőnöknöm számolt be, mivel egy évvel utána találkoztam vele Budapesten…
Nem beszélve arról, hogy két fiútestvéremet és apukámt is besorozták, az idősebb bátyám (vőlgény volt, esküvő előtt álltak) orosz fogságba esett és három év után került haza, s még szerencse, hogy családunkbó mindenki élve megúszta… Persze, a bátyám hazatérve, már nem is tudott a határon túl rekedet menyasszonyával találkozni. S hány család van, akik elvesztették szeretteiket…
Köszönöm, hogy elolvastad: Kata
Figyelemmel fogom kísérni ezt az írásodat is. A nehéz idők , amelyek járnak mostanság itt, teljességgel más mint akkor. Az élet küzdelmeit végig élni nem kis feladat. Akkoriban sem, és manapság sem.
Szeretettel üdvözöllek: Marietta
Kedves Marietta!
Egyetértek megjegyzéseiddel. Összesen három rész lesz.
Szeretettel várlak mindig: Kata
Kedves Kata!
Már sok önéletrajzi ihletésű könyvedet, és elbeszélésedet olvastam, így nem okozott meglepetést az alkotásod tartalma, de betértem újra hozzád, mert egyrészt nagyon élvezetes stílusban írsz, másrészt mindig teszel hozzá még újabb megjegyzéseket.
Most sem csalódtam, tanulságos és elgondolkodtató az írásod.
Judit
Kedves Judit!
Örülök, ha eljössz hozzám, és érdeklődéssel olvasod az alkotásaimat. Hosszú idő alatt – bizony – elég sok tapasztalatot sikerült összegyűjtenem, s azokat igyekszem másokkal is megosztani. S azokat egyszerű stílusban adom tovább.
Én hasonlóan szeretem és élvezem az általad írt cikkeket, és prózákat. A tiéid alaposabbak. Én emlékezésből írok kevés anyagomhoz kell különféle tanulmányokat gyűjteni.
Szeretettel Kata