Elvágyódás…

A messzeség vágya kísért kora gyermekkorom óta. Kezdetben csak a nyíló ajtót figyeltem, nem tűrtem a bezártságot. Nagyapám alföldi tanyáján, mindennap kibontottam a léckerítést és kíváncsi szemmel bámulva a világot, bukdácsoltam a tanyák közötti homokos utakon. Valaki mindig megtalált, jól megszidott, de később csak legyintettek, csavargó természete van ennek a lánynak, mint némely kutyának, mondták. Gyermekkorom sok furcsa ajándékot adott, például tudtam repülni álmomban. Ha veszély fenyegetett a földön, vagy kíváncsi lettem a madár látta tájra, hát repültem. Csodálatos volt, de rég elvesztettem e képességem, nem emlékszem mikor, egyszer nem tudtam elmenekülni, csak ennyi maradt meg belőle. Ma már tudom, hogy a csavargásaim, a repülés, nem volt más csak a megismerés vágya, mely űzött az ismeretlen felé. A könyvek és a mozi vittek el a vágyott idegen álomba, a kíváncsiság hajtott a könyvtárba és tett megszállott mozi látogatóvá. A csöpp kis dohos szagú falusi mozi, a nyikorgó székeivel, mindig maga volt az utazás. Végül elfogytak az iskolai könyvtár útleírásai, a világ minden részéről olvastam már, és ezzel vége lett a gyermekkori, nyugtalan, világ megismerési vágynak, de a messzeség nimbusza örök kísértő maradt.
Álmaimban útra keltem felnőttként is, ismeretlen állomásokon jártam, idegen utcákon rúgtam a port. A mindennapok egyhangúsága az elvágyódás keserű kínját adta büntetésül. Néha, ha belefáradtam az élet taposó malmának örökös forgásába, egy lakatlan sziget nyugalmát kívántam, ahol az örök nyár boldogít, béke van, a civilizáció teljes hiánya, nincs telefon, nincs gond, csak a tenger soha nem szűnő mormolása, lüktető hullámzása, mely az időtlen létezés érzését nyújtja. Álmodoztam sokszor egy nagy utazásról, az igazi szabadságról, melyben, ha kedvem támad valahol a letelepedésre, bárhol megállhatok, és kipakolhatom a motyómat az út szélére
A sors kegyelméből, és egy hirtelen indíttatásból, befizettem egy Jordán utat. Már az érkezés is mellbevágott, főleg az éjszakai forróság a kihalt repülőtéren, a távolban egy ütött kopott busz várt ránk. Másnap a bazár előhozta az Ezeregyéjszaka meséinek emlékét, a forró, cukortól sűrű menta tea, a beduin nők fehér kendője, amit az arab bazáros boszorkányos gyorsasággal a fejemre tekert.
Ám a csoda csak az után jött, amikor a Nebo hegyre felértem, előttem egy kétezer éves keresztény templom magasodott, s letekintve, alant a holt-tenger, és az ígéret földje. Ugyanazt látom, mint hajdan Mózes, a felismeréstől megremegett a gyomrom. Ismeretlen, megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Megindító volt érezni, hogy Arábiai Lawrence is ezt a varázslatos, sivatagi naplementét látta hajdan, amit ma itt én.
Ma, öregen, még mindig az ablak előtt állok, nézem a hullámzó tavacskát, figyelem a madarak tavaszi táncát, az ablak sarkában lakó pókot, de sokszor azt látom, amit látni akarok, hullámzó tengert, égbe magasodó hegyeket, hallom a vonat zakatolását. Kezem a hideg üveget tapintja, egy ráncos arc visszanéz rám, és én visszazuhanok a valóságba.