Mennyi van még hátra?
– Talán egy év.
– Egy év? Már csak 4 évszak. Ennyi és már több semmi? Utoljára érezhetem a tél hideg szelét, utoljára szagolhatom a tavasz friss harmatos illatát, utoljára hallhatom a nyári tücskök éjjeli zenéjét, és utoljára láthatom az ősz színpompás ruháját.?
Kevés az időm, sok még amit újra szeretnék élni, érezni.
Itt van lassan a tavasz, emlékszem mindig lestem a közeledtét. Nem a fagyos mínuszok ellen vártam, szeretek minden hónapot mindennek meg van a maga szépsége, a maga varázslatossága. A február sáros lucskossága, mégis felébresztette bennem a reményt, – Álmok, vágyak, kívánságok, óhajok, akaratok, célok felé megtett lépések. Lépések. Akadályok, felhúzott gátak. Sorompók. Feladott ügy, elveszett hitt, mert ott a fal. A fal, ami leomolhat. Leomolhat, mert ott a szelence. A szelence, amiben megmaradt nekünk az utolsó esély. Az utolsó esély, a remény. A remény. – hogy lassan újra láthatom rügyezni a fákat, zöld lomba borulni az erdőket. Ahogy beköszöntött a március, minden nap az ablakpárkányon könyököltem, hogy figyeljem a változást, lássam a természet reggeli sóhajtását, nagy ásítását a mély álomból. – Rózsaszín – lilás köd, mindenhol, minden irányban. Nincsenek illatok, határok. Nincsen fájdalom és lehetetlen. Nincs magasság és akadály. Van más. Vannak színek. Pasztellban pompázó árnyak. Alakok, melyek változnak. Egyik pillanatban én, majd te és ő. Lebegés. Képesség a repülésre, egyre magasabbra és távolabb. Szárnyalás a szabadság felé, aztán nincs tovább csak a zuhanás. Bele a hullámok mélyébe. A test körül tenger óceán. Esély, vízben a létre. Létre, amire nincs lehetőség. Csak itt. Itt, ahol igazából nincs sehol. Sehol, mert nincs odavezető térkép. Térkép, amire nincs is szükség. Elég egy iránytű. Iránytű a szemed, a szemhéjad lecsukódása, s megtalálod az utat. Az utat, a végtelen világ, az álom felé. – Fura, hiába meresztettem folyton a szememet, a táj egyik pillanatról a másikra öltötte fel új arculatát. Zöld volt minden, amerre a szem ellátott. Friss rügyek és hajtások. Rózsaszín és fehérvirágok díszítették a levélkoronákat, melyeknek illatára lelkem mindig beleborzongott. Nem tudom melyik fának köszönhettem, ezt az édes – minden parfümöt lesöprő – kompozíciót, de egy biztos hódolatomat nem csak én tettem le előtte, hanem az a több 100 méh is, akik mindig ott zümmögöttek körülötte. Ahogy megkezdődött az igazi tavasz egy kis időre az összes bánatom eltűnt. Megmagyarázhatatlan, hogy miért, de ahogy kitettem a lábam a levegőre, a tavasz illata megcsapott, mintha egy nagy adag harmatos felhőbe haraptam volna bele. A boldogság kelekótya érzése fogott el, az újra kezdés reménye, a lehetetlen szó értelmetlenné válása. Egy pillanatra enyém volt a világ, egy kósza másodperc elejéig. Végig mentem a szokásos úton ahol a tél elteltével, megint élt minden élőlény és velük együtt mi is emberek. Az ajkak – mond szépet és rosszat, imádkozik, könyörög, kiabál. Fenyeget ha kell, de dicsér is szép szavakkal, szerelmet vall és kapcsolatoknak vet véget. Háború hirdet és békét. Néha csöndben van, máskor teljes erővel kiabál. Olykor tudja, hogy cselekednie kellene, mégis összeszorítja magát. Ömlik belőle a szeretet, gyűlölet, lázongás, igazság. Ő se jó, se rossz. Ő csak ő. Nem felelős tetteiért, ő csak egy eszköz, aki egy célt szolgál. Ő az ajak. – mosolyogtak, a fecskék újra fészket építettek, a szökőkutak magasba repítették vízcseppjeiket, az ibolyák, hóvirágok, gólyahírek életet leheltek a haldokló föld ábrázatára, és további csodálatos dolgok mellett az aranyesők újra sárgán ragyogtak a kertkapuk takarása mögött. A tavasz mindig hoz valami újat, vagy frissebb ruhába öltöztet. Új kapcsolatok, barátságok, szerelmek. Emlékszem én is akkor láttam meg őt igazán először, talán a tél sötétsége elhomályosította szememet.
Ott ültem a padon. Elbambultam. Figyeltem a földön heverő cserebogár küzdelmét, ahogy megpróbál újra apró ízelt lábain állni és nem fényes kitin páncélján pörögni. Úgy forgott körbe – körbe, mint őrült ringlispíl műanyag lovaival hátán. Ekkor hirtelen felnéztem. Egyenesen rá. Láttam szemében, amit máséban nem. Szemem hirtelen tovasiklott, mint menekülő kígyó forró sivatag talaján. Hallottam szívem dobbanását, egyre erősebb zakatolását. Zakatolt akár egy vonat, akár egy fogaskerék, ami nem állt le. Hajtotta valami, de akkor nem tudtam mi. Talán egy láthatatlan erő egy elfeledett érzés, ami oly rég volt. Ekkor a tavasz lágy szellője, égető fuvallattá változott, ami úgy égette bőrömet, mint forró nyári aszály a végtelen erdőket.
Féltem, hisz szárnyaltam, mint régen, de akkor leestem, mint madár első szárnypróbálgatásainál. Nem vágytam újra a magasba, a biztonságot akartam választani. Múltak a napok, a percek, a hónapok.
A június köszöntött be, tikkasztó éjszakáival. Kint ültem nagyszüleim verandáján, ott ahol gyermekként minden nyári hónapomat töltöttem. Kicsi voltam még és papa köztünk nevetett. Mellé kuporogtam a lócára és figyeltem őt. Pipáját tömte meg, amit mindig szertartásos nyugalommal készített. Nem úgy szívta mint mások, gyorsan és kapkodva. Élvezet minden szippantást, lassan be és ki, mintha sose akarná befejezni. Füstkarikát fújt fel az égbe, egyenesen a csillagok közé. Néztem és láttam őt, de ha szememet eltakarja valami, akkor is tudtam volna, hogy ő van mellettem. Szerette a bort, mi tagadás, az igazi házi vöröset. Bőrét átitatta a jellegzetes erjesztett szőlőlé aromája, ami a dohányfüsttel elegyedve, különleges illatfelhővel burkolta be a nagypapámat. Felejthetetlen volt, összetéveszthetetlen. Ültem apró testemmel a több, mint száz kilós ember mellett és együtt bámultuk a csillagokat, amelyek a fekete égen tündöklően ragyogtak, hallgattuk a tücskök zenéjét, amely az éjszakában tisztán hallatszott. Ez egy igazi nyári éjszaka történt. Olyan balzsamos este volt, amikor a levegő megáll, a szél leglágyabban sem érinti arcodat, minden illat édessé válik és mindenhol a nyugalom honol. Tudom, beszéltünk valamiről, mindig kérdeztem papát és ő mindig válaszolt. A szavak mára feledésbe merültek, de minden mást megőriztem emlékeimben. A lóca öreg volt már és dohos, még a dédiék nádfedeles házából hoztuk ide, ott pedig mindenhol a pinceszag uralkodott. Ez a gyermekkor illata volt, a múlté, amit ha megérzek, mai napig éveket szárnyalok visszafelé.
Egy nagyszoba volt benne, egy konyhával, mosdósarokkal és még egy helységgel, ahol a kemence állt sok – sok kacattal együtt. Kint volt a fészer és a padlás bejárata, az én kincses szigetem, ahol mindig várt valami felfedezni való. A ház mellé építették a pajtát, csak egy lóra emlékszek és a tehenekre. Pár méterrel mögötte állt a szénatároló, nagy kazaljaival. Hatalmas ugrásokat lehetet véghezvinni itt, persze a tiltott játék büntetéseként, alig bírtam kiszedni magamból a szárított gaz szálait. Egyszerre szurkáltak és csíkoltak is, nem tudtam eldönteni, hogy melyik a rosszabb, így egyik pillanatban nevettem, míg a másikban jajveszékelően óbégattam. Itt állt a góré is, benne a sok szárított kukoricával. Sokszor dugtam be orromat, a falécek között, hogy megszagoljam az elvénült tengerit és megkóstoljak belőle egy – két szemet. Míg illatát imádtam, addig ízétől nem görbült mosolyra a szám. Olyan volt mintha egy megkeményedett lisztcsomót kaptam volna be, ami egy erősebb harapástól porrá zúzódott, vagy mintha egy kiskanál port csócsálnék. Pocsék volt, de mégis újra próbálkoztam, hogy hátha egyszer igazán jó íze lesz. Mikor nem én ettem a szemeket, akkor a tyúkoknak, kecskéknek, kacsáknak, disznóknak és nyusziknak dobálgattam, persze mindig csak titokban, mert az etetésnek is meg volt a maga ideje. Annyi állat volt itt, mint Noé bárkáján és olyan szag, mint egy állatkertben, de én szerettem.
A jószágok udvara mögött a kert feküdt egy kerítéssel elkerítve. A kis láncos bejárata előtt roskadozott az öreg kis fapad, ma már nem bírna el, de akkor még mikor lábam nem érte rajta a földet, vígan megviselt kemény hátán. Szembe terült el egy kis út, mindkét oldalán tele gyümölcsökkel, zöldségekkel, és a végén ott állt a hatalmas almafa, girbe – gurba szerteáradó ágaival. Érdekes egy termést hozott, minden alma más nagyságú volt, s míg az egyik pirosban díszelgett, addig a másik a zöld sárga kompozicióra esküdött. Az íze sem volt messze földön híres, mintha citromba harapott volna az ember. Az első falat úgy húzta össze a szájat, mint ismeretlen ajkakat az erdei som, mit még nem csípett meg a dér hidege, de a harmadik, negyedik falatnál ez már inkább élvezetes volt, sem mint keserves.
A kert végében szőlők eresztettek gyökeret a földbe. Az aranyérmet az othelló vitte nálam, sötét lila színével, markáns ízével, szúrós illatával. Ebből a fajtából készült a legfinomabb must, nagyapám szerint pedig a legtestesebb bor.
Az udvarban egy óriási fehér eperfa magasodott messze a tető felé. Akkora lombja volt, hogy nyáron a fél udvart árnyékba borította, olyan vastag ága, hogy több hinta libegését is kibírta. Finom volt, csak sajnos nagyon gyorsan lehullott az érett termés, ami ha rövid időn belül nem lett összeseperve, fertelmes rohadt szagot árasztott a júniusi melegben. Sok szem került a számba, de még annál is több a cefrébe. Mindig abba kellett beledobálnom, de annak az erjesztet egyvelegét nem tudom elfelejteni. A különböző gyümölcsök hullájának bomló bűzét sose tudtam megérteni. Miért is lesz az jó? Csak annyit láttam, hogy az ebből készült főzetet a falubeliek szívesen kóstoltatják egymással.
A ház szélében állt egy kút, lefedve, nehogy a kíváncsi szem túlzottan belelásson. Persze mindig volt egy kis lyuk, ahol elég nagy belátás nyílt a föld mélyébe. Meztelen csigák, moha, kövek és víz, ennyi amennyit láttam. Éreztem a moha "erdő"-, a kövek "nedves" -, a víz enyhén benzin szagos illatát.
Ez a hely volt gyerekkorom tündérországa, kincses barlangja, labirintusa.
Most itt vagyok megint, régen jártam erre. Ez az illat, ugyan az. Más minden mégis itt lebegnek az eltűnt évek szellemei. Változtak a formák, velük együtt én magam is. Máshogy érzek, másként élek. Amit elítéltem kipróbáltam, akit utáltam megszerettem, mi egykor fontos volt mára lényegtelen. Akiket lenéztem most tisztelem, amit eldobtam, azt már felveszem. Kik haverok voltak mára idegenek, kik barátok azok most is azok. Mi egykor kötelesség volt célként született újjá. Éltem és tapasztaltam. Megtanultam ki az igazi barát, ki akkor is melletted ül, mikor mindenki ellenségnek lát, és akkor se ábrándul ki belőled, mikor nagy hibát követsz el. Rájöttem, hogy csak az igazi szerelem vészeli át a viharokat és az ki az első akadálynál rád csapja az ajtót, s ki kezét elhúzva tőled, hagyja, hogy a mélybe zuhanj, az nem szerelmes ember, sőt nem is barát. Tudom, hogy a fájdalom csak az idővel múlhat, bármennyire próbálod becsapni önmagad, hogy már nem érdekel. Kell az elmúlás, hogy minden heg begyógyuljon. Egy ember – legyen férfi vagy nő, szerelem vagy barát- ki megbántott téged, nem egyenlő mindenkivel. Bízni kell az újban, lehetőséget kell adni a bizonyításra. Sosem tudhatod melyik homokszem válik drágakővé. Lehet, hogy gyávaságod miatt hagysz ki valamit, de nem szabad, bátornak kell lenni, ki kell állnod elveid, érzéseid mellett. Nincs lehetetlen, csak lustaság, gyávaság, félelem. Van, mikor a segítség teherként zúdul a nyakadra és csak a rosszat látod meg benne. Viszont ne feledd, kik szeretnek bármily eszközzel is, de csak jót akarnak neked. Hisz kinek szívébe bekerültél, az nem akaródzik a fájdalom nyújtására. Tudom, hogy telnek az évek és mi elmúlt nem jön vissza már, ezért okosan kell kihasználni a pillanatokat. – Egy elvágott köldökzsinór, az első életet jelentő pityergés. Gyertyák elfújása, egy kívánság, sok tekintet, mi téged néz. Sártengerben táncoló csupasz talpak, nyári záporban futni a szivárvány alatt. Egy forró csoki, egy könyv, egy szombat délutánon. Kávé ébresztő illata egy álmos hajnalon. Kacajok, könnyek, szavak, pillanatok, amelyek egyszerűek, de felejthetetlenek. – Elmulasztottad vagy lekéstél róla? Még bepótolhatod. Nincs veszve semmi, ha van benned erő és kitartás. Akaratoddal ösvényt vághatsz a sűrű fák törzsei között. Te döntesz a jövődről, nincs semmi és senki, mi megírta volna sorsod. Választhatsz, hogy melyik utat járod be, hányadik ágazásnál fordulsz le. Beléphetsz a kapun, de ki is kerülheted, hogy egy másik ajtón kopogtathass be. A kezdett és a vég adott, de, hogy a közte lévő utat, hogy járod be, azt te döntöd el. A régit sose cseréld le csak azért, mert újat akarsz kipróbálni, lehet, hogy a tízedik után jössz rá, hogy az eredeti volt a legjobb, de akkor már késő lesz. Gondolkozz, de ne cselekedj túl lassan, a homokszemek peregnek az órában. Kövesd mit eszed diktál, de hallgass a szívedre, mert azt senki nem tudja befolyásolni. Követtem el életemben hibákat, nem egyet és nem kettőt.
Megbántam-e? Nem.
Tanultam belőle? Rengeteget.
Június volt és még mindig rá gondoltam. Egy vágy született meg bennem, egy érzés erősödött fel, mellette, igen az ő közelében. Nem akartam, hátat fordítottam neki, de nem tudtam menekülni előle; elkapott, mint kitartó vadász űzött áldozatát. Tudtam nincs az a víz, ami eloltaná azt a tüzet, ami szívemben gyulladt meg. A láng nem aludt el, csak erősödött, táplálva minden pillanattal, amit vele töltöttem. Vágyakoztam a közösen eltöltött percekért, de féltem, hogy nem fog beteljesedni az, amiért minden este imára kulcsoltam a kezem, az, amivel minden éjszaka álmodtam. Igen, ez az egyik legszebb érzés, vágyakozni és várni a beteljesülésre, hogy szívünk egyszerre dobbanjon, gondolataink egyre gondoljon, karunk egymásba fonódjon, életünk egybe forrjon. Egy életen át egymás mellett. S mikor már szemünkre hályog kerül, arcunkat mély ráncok vésik tele, s hajunkba az ezüst keveredik el, akkor egymásra nézve tudni, érezni, mondani: te vagy életem egyetlen szerelme. – Nem lehet kimondani szavakkal, nem lehet leírni mondatokkal, érezni kell. Érezni egy olyan szervvel, ami nincs, érezni azzal az érzékkel, ami nem a hallás, szaglás, látás, ízlelés, tapintás. Érezni szívvel, lélekkel, ésszel. Érezni, ahogy a két aura egymásba kapaszkodik, megtalálják magukat, együtt, mint egy kirakós két darabja. Ránézni és őt látni. Őt és nem a többit, akik csak árnyak és szellemek. Érezni az őszinteséget, önzetlenséget, nyugalmat, pezsgést, beteljesülést, boldogságot, vágyat, szeretetet, játékosságot, kacérságot, lehetőséget, jókedvet, féltékenységet, szabadságot, hűséget, igazságot, kitárulkozást, megbocsátást, örömöt, önfeledséget, alázatot, életet. Érezni az egyetlen érzést, ami igaz lehet, az igaz szerelmet. –
Ez kép lebegett gondolataimban, akár egy titkos palacküzenet az óceán kék habjai között, akár egy őszi magányos levél, mely a szél hátán repül a végtelen horizont felé.
Álmodoztam, de akkor utoljára. Érzéseimet rácsok mögé zártam, elfordultam a vágy elől, megtagadva éhes lelkemtől, hogy még egyszer beleharapjon ebbe a tiltott, mézédes ábrándba. A várakozás gyötrelmes percei maradtak nekem, ami egyre erősebben fojtogatott. A szorításból csak ő engedhetett volna: egy szóval, egy öleléssel, egy csókkal, de tudtam nem várhatok tovább, az élet túl rövid ahhoz, hogy ennek a vágynak éljek. – Angolul-desire, németül-begierde, olaszul-desiderió, hollandul-verlange, franciául-désír, spanyolul-ansia, prtugálul-anseio, latinul-esurio, görögül-epithymia, észtül-sovima, finnül-halu, japánul-shigansuru, svédül-langta, és magyarul- VÁGY.
A nyár lassan levette subáját és átadta szeptember hírnőkének. Még mindig meleg volt, de a nappalok rövidebbé váltak, az éjszakák hosszabbra nyúltak. Az esték már nem izzasztottak, a hajnalok nem terítették be meleg párájukkal a korán indulókat. Beköszöntött a szeptember. A délutánok csípőssé váltak, érződött a levegőben az ősz illata, ami egyet jelentett az iskolakezdéssel, a magolni valók polcosodásával. A levelek lassan búcsút mondtak zöld ruhájuknak, és felvették az alkalomhoz illő öltözéküket. Sárga gúnyában pompáztak a fák tetején, majd az egyre hidegebb közeledtével, a vörös és örök barna divatját követték. Sok idő telt el, hogy nem gondoltam rá, de nem tudtam elfelejteni. Megbeszéltük, hogy találkozunk és én nem tudtam nemet mondani.
Egy hűvös őszi reggel volt, felkeltem az ágyamból és szívemen még mindig az a seb vérzett, amit hónapokkal ezelőtt okozott nekem, de mégis elindultam, hogy újra lássam őt. Utam egy kis erdőbe vezetett, ahol nem volt nyoma az emberi gonoszságnak, hiúságnak, irigységnek, ott állt előttem a maga egyszerű nemességével, természetességével, ahol gondolataim szabadon áramolhattak és lelkem új erőre kaphatott. Már hosszú ideje bolyongtam, mikor arra a tisztásra értem, ami találkahelyünk pontja volt. Közepén egy félig korhadó pad csábított, várjak rajta. Leültem, becsuktam a szemem és megcsapta orromat, ahogy a mellettem álló tölgy keveredett a csípős ősz illatával. Csend volt a legnagyobb némaság, csak az esőcseppek apró, pattogó hangja visszhangzott, ahogy esernyőmre érkeztek. Egy kis apró szem a több millióból, benne a körforgásban. Tiszta és átlátszó, mint a hegyoldalból frissen utat törő kispatak. Kecsesen ugrott halált a magasból, hogy majd talajra érve szétmorzsolódjon, és egyesülve társaival újjászülessen.
Így vártam őt, mind hiába, mert nem jött el. Nem értettem miért futamodott meg, de aztán rájöttem: gyáva, és ennyi az egész.
Gyávának lenni könnyű. Nem kell odébb görgetnie egy sziklát, mi útjába áll, nem kell szóra nyitnia a száját, hogy elmondja, nem kell.
Elég, ha csak a földbe gyökerezve áll, mint egy vasszobor, mely mozdulni sem bír: mert gyávának lenni könnyű.
Elég, ha úgy tesz mintha élne, de nincs óráiban szenvedély, – Csikkek számai a hamuzóban, cigi a szájában. Lassan szívja, mialatt a papír gyorsan ég. Élvezi, ahogy tüdejébe áramlik a füst, és onnan karika formájában a felszínre ér. Szívja, finoman, lágyan, érzi, ahogy a nikotin benne él. Szívja erősen egész lényével, élvezi a friss dohány füstös, parázsló egyvelegét. Már csak két slukk és nincs tovább, elégett hamuvá vált. Szomorúan nézi a végét, már nincs is benne szenvedély. Hátra dől a székben, a dobozra pillant. Felveszi. Kivesz belőle egy szálat. Nézi – nézegeti, sodorja sárga ujjai között. Szájába teszi. A gyufa illata, a tűz lángja és a cigarettavég újbóli izzása – mert mindenkiben él egy szenvedély. – mely felperzselné perceit: mert gyávának lenni könnyű.
Néz, de attól is fél, hogy lásson, pedig láthatná: de gyávának lenni könnyű.
Érezhetne, nevethetne, üvölthetne, de inkább marad egy szikla, hisz gyávának lenni könnyű.
Sok a magányos nappal, hol ő lehetne velem, rám mosolyoghatna, velem táncolhatna, velem láthatna, életet vihetnénk perceinkbe, de ott a kő, a kimondhatatlan szó, a távolság é félelem, mert gyávának lenni könnyű.
Levélhullató október kopogatott be az ablakon. Kinyitottam a deres üveget, mikor hirtelen a halál – Fontossá válik hirtelen minden. Érintés, illatok, álmok, pillanatok, tettek, szavak. Szavak, melyek eddig halkan szóltak, tettek, melyeket most meg kell cselekedni, pillanatok, mik felett eddig csukva maradt a szem, álmok melyeknek meg kell még valósulniuk, illatok, amik még szagtalanok, s érintések, amiket egyszer még érezni kell: bőrön, ajkon, arcon, nyakon. Félelemmel teli az út azon része, ami a véghez visz. A véghez, ami talán nem a pont a mondat végén, csak egy kapu a halhatatlanságba, az örökkévalóságba, az újra kezdésbe. Egy kapu, ami mindent szebbé, jobbá, megbocsáthatóvá tesz. Egy kapu, ami mögött a titok rejlik, ahonnan már nincs visszaút; ide nincs. Egy kapu, amely előtt az élet, s mögött valami más és új, a jövő vár – a halál. – jeges lehelete furakodott be a szobába. Túl hamar érkezett, ezt csak novemberben szoktam érezni, ez a hónap szokta puttonyából előhúzni az elmúlás kis csomagját. Kinéztem. A fák levedlették színpompás díszüket, úgy néztek ki, mint mikor a páva eldugja színes tollazatát – egyszerűen és szürkén.
Ez nem az az október volt, mit vártam, ez az illat nem a vénasszonyok nyara. Nem, ez valami más. Ez a feladás illata, a reményvesztettség érzete. Ekkor eszembe jutott mi mindent adtam fel életemben. Nem az volt a baj, hogy testem nem szakította át a diadalszalagot. Nem. Azt sajnálom csak, hogy nem tudom mi lett volna ha egy kicsit bátrabb vagyok. Akkor azokban a pillanatokba fel kellett volna venni az eshetőségek kabátját, és előre lépni egyet. Lehet, hogy megbántam volna, de azt hiszem most már tudom, hogy kellenek az ilyen helyzetek, a félelmet legyőző másodpercek. Néha egy magas hegy, egy nagy ugrás, egy édes tortaszelet, egy lopott csók, vagy egy vallomás. Hisz ezektől dobban a szív, ezek forgatják a mutatót az élet órájában. – Egy van belőle, vagy talán több, de most csak ez az egy, amit ismerünk, amiben lélegzünk, szeretünk, táncolunk, nevetünk, amiben vagyunk. Vagyunk mi, mint földi halandók, kiknek megadatott az esély, hogy szerepeljünk ebbe a színdarabba. Ebbe a színdarabba, ami egyszerre akció, dráma és vígjáték, ahol egyszerre vagyunk rendezők és főszereplők. Egy sorozat. A nappalok és éjszakák sorozata. A belebonyolódások, tetőpontok, megoldások sorozata. Egy valóságshow, amiben ki vagyunk téve a bámészkodó tömeg véleményének. Egy mese, amiben bármelyik pillanat hozhat csodát. Egy quizműsor, amiben sok a kérdés, és sokszor elmarad a válasz. Egy detektívtörténet, amiben a megoldás néha rejtély marad. És a végkifejlet, ahol az utolsó jelenet változatlan, mindig ugyanaz marad: a halál – mert ez az élet. –
Az októberi felhők takarásából előbújt a nap, fényével elűzve a szorongó gondolatokat. Ekkor tudtam, hogy cselekednem kell, és felhívtam őt. A bátorság tüze fellobbantotta bennem az őszinteség szelét. Mindent mondtam, amit gondoltam, ahogy éreztem. Féltem, mert nem tudtam mi lesz a válasza. A válasz? Egy csók volt, és más semmi. Ebbe mégis meg volt minden, ami nekem kellett.
Most pedig itt vagyok és itt a tél. Ebben a házban mindig hideg van, de a cserépkályha felmelegíti az összes kis sarkot. Mellé bújok és hallgatom a fadarabok pattogó hangját, ettől melegedek fel igazán. Félek, mert lehet, hogy most hallom utoljára, félek, mert sok mindenre nem kaptam választ még.
– Mama! Mondd! Mi az élet értelme, ha nem tudok meg mindent, amit szeretnénk?
– Talán nem is kell tudnod. Mi az értelme? Nem tudom. Senki sem ismeri ezt a talányt. Talán meg kell születnünk és meg kell halnunk, miközben végig kell sétálni a "sárgaköves" úton. Végig, és nem félig. Ha az út szétválik, dönteni, hogy merre is tovább. Felkelni minden nap valamiért, küzdeni a szebbért, a jobbért. Nekem ez az élet értelme.
Téli csöndes éjszaka, meleg dunyha. Nincsenek tücskök, fogócskázó pillangók, sült gesztenye illata, hulló levelek zörrenése. Csak vagyok én, a szoba és az emlékeim: tavaszról, nyárról, őszről, télről és az elmúlt évekről. Az én emlékeim – Elvehetnek bármit, eltörhet minden, elveszhet akármi, eléghet egy levél, elszakadhat egy ruha, elmehet egy barát, meghalványulhat egy fénykép, elkophat egy cipő. Erdők pusztulhatnak, tavak kiszáradhatnak, házak leomolhatnak, városokat söpörhet el hurrikán. Van mégis valami, amit nem vehet el senki, mit nem pusztíthat el semmi, ezek az emlékek. Emlékek, az élet regényei, az élet naplói. – amik színesek, szagosak és hangosak. Az én emlékeim, amelyek örökre az enyémek maradnak, még akkor is mikor a világosságot eltakarja szemhéjam lassú lecsukódása, és szempilláim gátat szabnak minden egyes fénynyalábnak.