Elvira macskái

Nagyanyám vigyázott aznap rám. Délután átmentünk, Elvira néniéhez.
A ház ugyan olyan volt, mint a legtöbb abban a faluban, – boltíves nyitott veranda, a konyhából nyíló első és hátsó szoba -, csak egy kicsit kopottabb öregebb, magára hagyottabb volt, amolyan férfi nélküli ház és udvar. Fura érzés ilyen házban járni, ahol tudni lehetett, hogy valaki már „hiányzik” a családból. Aki már nem tér vissza többé, de ott van a levegőben, a mindennapi, reménytelen visszavárás, bele nem nyugvás, szinte tapinthatóan.
A ház előtti kis virágos kert is olyan volt, mint maga a ház. Mindenféle virág nőtt mindenfelé csak úgy vadon neki a világnak, mintha éppen indulnának valahová, érett magvaikat szórva, a ház sarkába kapaszkodó hatalmas orgonabor kupolája alatt.
Elvira néni egy nagy fenekű kerek asszonyság volt. Majdnem földig érő, maghatározhatatlan színű vászonszoknyát viselt mindig, talán többet is egymás fölött, az elmaradhatatlan nagy fakó fekete, kötött vállkendővel. Mindig így volt öltözve, bármikor is állítottunk be, bár éjjel sohasem vertük rá az ablakot.
Arca is kerek volt a néninek, kerek babaarc, rajta a kegyetlen idő rögeivel és barázdáival, ami fura kontrasztot adott a szinte gyereklányos turbékoló, csalogató hangjának, ami olyan volt mit egy harmatos mezei virágcsokor.
Úgy sürgött forgott a konyhában az asztal körül, mintha csak lebegne. A kopott kredenc és a konyha közepén terpeszkedő asztal között tüsténkedett, talán valami uzsonnafélét készített össze magának ha arra a kétoldalt fogantyús ütött-kopott tálcára rakott pár szelet kenyeret és néhány fürt szőlőt annak lehet nevezni.
Mint mindig ha ott jártam, bekéredzkedtem a hátsó szobába.
Elvira néni valami szövetkezet megbízottja volt, mindenféle holmit kölcsönzött a falu népének. Ez volt a munkája. Csendes, kegyes elfoglaltság egy magára maradt embernek.
A hátsó szoba amolyan raktár gyanánt szolgált, a téli fűtetlenség hideg szagát árasztotta, az ember szinte beleborzongott még így nyár közepén is. Érdekes, hogy hidegben a szagok is megváltoznak, mintha csak egy dalt a szokásosnál egy oktávval lejjebb énekelnénk. Volt ott minden, szépen a falak mentén lerakva. Öreg porszívó, fekete vászon gégecsővel, padlókefélő gép, olyan volt mint ufó, nagy szögletes, dübörgő hangú mosógép, aminek az oldalára valaki két leszerelhető biciklikereket szerkesztett, hogy a bérlő haza s vissza tudja gurítani azt az ormótlan, beteg sárga bádogdobozt.
Kosarakban rengeteg kés, villa, kanál, mindenféle lábas és tányér, frissen keményített fehér asztalterítők. Az egyik sarokban tömérdek ásó, lapát csákány, még számtalan nemistudommirejó ketyere, bizgentyü és szerkentyű. Csupa olyan dolog, amit akkortájt csak a havi nagytakarítás vagy mosás, esküvő vagy kalákában házépítés során kellett az embereknek, különben minek.
Nyúlni nem volt szabad semmihez, – mindig rám parancsoltak, mintha olyan romboló törő-zúzó gyerek lettem volna -, így csak a szememmel fogdostam végig mindent, találgatva mi mire való. Jól kimulattam magam s aztán mentem át az asszonyok után a másik szobába. Elvira néninek nagyon sok macskája volt, mert egyedül élt. Férjét a háború vette el, egyetlen gyereke pedig már elkezdte a saját életét a szomszéd faluban, és csak ritkán jár haza, mert a férje azt nem szerette, és ő ezt tisztelte. Elvira néni a munkája miatt is meg azt hiszem saját maga miatt is szinte állandóan otthon volt. Talán nem is szerette az embereket, vagy azok nem szerették őt, nem tudom. Ezért aztán, hogy még se legyen teljesen egyedül, egyszer magához vett egy utcán talált kismacskát. Aztán jött a következő, aztán még egy, aztán a falubeliek is bedobtak párat a foghíjas léckerítésen, és lassan az egész házban a leglehetetlenebb helyeken is lusta macskák hevertek. A bútorokon mindenütt macskaszőr, a levegőben émelyítő macskaszag, amit még másnap is az orrában érez az ember.
Az asszonyok tudomást sem vettek rólam, fél könyökkel a nagy kerek asztalon, ültek egymással szemben, tanakodtak valamin, összeborulva, hogy csak a sutyorgásuk érthetetlen foszlányait lehetett hallani, amit meg-meg szakít az öreg ingaóra lusta, ide-oda kettyenése. Klapp…klapp…klapp…
Körbesétálok a szobában, a két nagy támlás ágy mellett, amik úgy megvoltak rakva felvert párnával és dunnával, mintha valami rogyásig rakott szénásszekerek álltak volna ott a fal mellett egymás mögött, színes takaróval letakarva, púpjukon díszítésül egy-egy összegömbölyödött, alvó macskával. Nem is tudom, hogy lehet ezekben aludni anélkül, hogy meg ne fúllt az ember a sok süppedő ciha közt. A két utcai ablak közé szorított tükrös komódon, mindenféle apró tárgy , régi teáskészlet egy-két megmaradt darabja, felemás csészealjakkal, maroknyi ólomkristály cukortartó benne párszem orjás kockacukor, egyenként selyempapírba csomagolva, átkötve valami feliratos kék papírszalaggal, egy régi utazás emlékét őrizhették és valami ritka vendégeknek lettek tartogatva, – később egy hajókiránduláson láttam ilyet, a hajón adtak ilyen cukrot az ízetlen kávé mellé -. Egy kopott cigaretta tárca, mellette egy töltényhüvelyből eszkábált öngyújtó, – tűz és füst -.
Egy csontnyelű borotva, gondosan a tokja tetejére téve, mintha csak valaki a következő pillanatban használni akarná.
Apró szobrocskák, néhány tengeri csiga háza, mindez a tükörben megduplázva, mintha csak egy oldalvást tartott képes könyvet nézegetnék. A tükör keretébe tűzdelve kétoldalt régi fényképek és képeslapok, – némelyik talán öregebb mint a ház vagy az asszony -, Elvira néni az oltár előtt egy egyenes tartású vékony bajuszos fiatalember karján. Alatta egy másik kép, már csak a bajuszos férfiról, egyenruhában, szorosan maga mellé fogott puskával, indulóban oda, ahonnan már csak egy komor hangú szűkszavú címeres-pecsétes levélhez mellékelt apró csomagban tért meg, a cigaretta tárca, az öngyújtó, egy borotva, néhány gyűrött fénykép, egy csomag madzaggal átkötött levélbe átlényegülve. A tükör másik oldalán Elvira néni egyetlen lányáról néhány gyermekkori kép. Ő az apjára nagyon hasonlító férjet választva magának maga is olyan kerek lebegő asszonnyá vált, valami arisztokratikus választékosságot idézve mozdulataiban, mint az anyja.
Még a hangjuk is megtévesztésig hasonlított.
A sutyorgás abba maradt egy pillanatra, az asszonyok engem figyelnek a tükörben, a kép füzérek közt, talán azt kémlelték, hogy bámészkodásom nem csupán álcája e a hallgatózásnak. Ha tudnák, hogy engem mennyire nem érdekelt, hogy miről is beszélnek. Én inkább azt az öngyújtót próbáltam volna ki, vagy annak a cigarettatárcának a gombját nyomtam volna meg, ami szétpattintja a dobozka kagylóhéjait, hátha valami kincseket rejtenek benne, vagy a csigaházakat forgattam volna egy kicsit a tenyeremen, esetleg elropogtattam volna egy kockacukrot azokból ott, bár szerintem úgy össze lehetnek száradva, hogy be lehetne zúzni velük a szomszéd ablakait…. Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna kémkedésüket, lassan megkerülve a szobát és próbáltam leülni abba a hatalmas macskaszagú fotelba, ami háttámláját a szoba sarkának vetve mélázva bámult az asztal fölötti lámpa sárga fényébe, a nyári álmát alvó ütött-kopott kályha mellett. Nem tudtam kényelmesen ülni azon a hatalmas bútordarabon, úgy ki volt ülve a közepe, hogy az volt az érzésem, mint nagyanyámék pottyantós vécéjén, ha nem vigyázok bele esek a lyukba, aztán kereshet az egész család.
Mehetnénk már – gondoltam. De nagyanyám hírét sem vette fészkelődésemnek, csak osztotta-szorozta a sorsát valakinek, még a nyaka is belevörösödött az indulatba, ujjait csipetre fogva adott hangsúlyt minden egyes szavának. Gondoltam egyet, odaléptem a két asszony közé, és az asztalon vigyorgó kenyérszelekből elvettem egyet, majd visszaültem a nagy fotel párkányára. Azt hittem, hogy a két asszony észre sem veszi, annyira bele vannak merülve a hírcserébe, de nem. Már nem tudom melyik – teljesen mindegy, olyan döbbenettel néztek rám mindketten, mintha a szoknyájuk alá kémleltem volna -, megszégyenítő hangon rám szólt, hogy nem illik kérés nélkül elvenni semmit az asztalról, szégyelljem magam, ö is ezt teszi most helyettem…
Nem értettem a dolgot, nem egy vadidegen helyen járunk, nem előszór vagyunk itt, – igaz, én jobban örültem volna a szelet üres kenyér helyett egy olyan málnahabnak, amit egyszer Elvira néni készített nekem és az öcsémnek, cukorral kemény habbá vert tojásfehérjéből, és abból a málnából, amit magunk szedtünk a szúrós-kapaszkodós málnabokrokról a kert végében -.
Megpróbáltam szégyellni magam, bár senki sem mutatta meg azóta sem, hogy azt hogyan kell, mindenki csak mondta, mintha úgy, ezzel a tudással születne az ember. A kenyérből csak nagyon aprókat haraptam, nem is ízlett már igazán.
Lábammal félköröket rajzolva terelgettem a macskaszőröket az öreg padló széles repedéseibe várva, hogy nagyanyám végre kifogyjon a mondókájából, kézen fogjon és induljunk, talán anyám haza ért már…