Emily kapcsolata

– …, így halt meg Ady Endre. – utolsó mondat, idegfeszítő percek, a szokásos dolgok az asztalon, és két Ampirid tabletta.

Már nagyon untam az órát, annyira macerás egyhelyben ülni, és nézni a táblát, hallgatni az osztályfőnökünk unalmas előadását, amiből semmit sem lehetett érteni. Ezért is látogatom gyakran a városi könyvtárakat, mert ott minden megvan. A polcokon porosodnak ugyan a könyvek, de pont ezért szeretek oda járni. De minek is beszélek nektek?

– Emily! – felriadtam, mert vállamat megérintette az egyik osztálytársam. – Iskola után ráérsz? Tévézhetnénk, és ropit ropogtathatnánk.
– Ráérni ráérek, de még nem tudom, hogy elmegyek-e – mondtam, és nevetésre nyitottam a számat. A barátom pedig elszántan a melleimet bámulta. Akkor nézett újra a szemembe, amikor megkérdeztem, hogy mégis mi a fenét bámul. Erre ő ennyit felelt: „Semmit.”

Hirtelen csönd lett a teremben, akkor csönd, amely még a tanóra csendjét is elnyonta. Mindenki minket bámult, az egész nyolcadik osztály. Hogy elkerüljem a további kínos pillantásokat hátamra kaptam hátizsákomat, és rohantam kifelé, de megbotlottam. Mindig a legrosszabb pillanatokban esek az orromra. Osztályom zöme már ott ált az ajtó körül. Kezükben ott volt telefonkészülékük. Az ostoba liba, Kinga hozzáfűzte, hogy a rólam készült videót feltölti a YouTube-ra, hogy megnézze, hogy röhögnek rajtam az emberek. Ekkor még Erik is – a barátom – is ott állt soraikban. Egyszer csak odajött hozzám, kezet nyújtott, aminek nagyon örültem. Felálltam, és összeszedtem cókmókomat. A hátunk mögött pedig zörejek keletkeztek, suttogások, és krétacsikorgások.

– Rólunk beszélnek – súgtam Erik fülébe, erre hangosan felnevetett.
– Hát, beszéljenek! – elkezdett a farmernadrágja zsebében kotorászni. – Tessék, ez itt a tied! -átnyújtott egy rózsaszínű masnival körbecsavart dobozt. Ennek is nagyon örültem.
– Oh, Erik! – jött ki számból a meghatottság. – Nem kellett volna ennyit fáradoznod.
– Nem okozott gondot- felelte azon a hangon, amit akkor szokott használni, amikor nagyon nagyra tartotta saját művét. – Nem volt probléma vele, könnyen elkészült.

Ez a szőke hajú srác felkapta a táskáját, és velem tartott. Így mentünk Erik apjának lakásához, ahol már várt minket a ház asszonya, Gizi néne. Szokásom szerint megkérdeztem, hogy hogyan van a kedves család, talált-e munkát a háziasszony, és mikor érkezik haza Erik édesapja. A válaszok zöme igazán egyoldalú igenből, és nemből állt. Csupán arra tért ki a vendéglátóm, hogy Erik apja nagyon jó helyen dolgozik: Amerikában. Ha minden igaz, akkor még idén nyáron Erik is elutazik. „Roppant nagy ember lett a Vadnyugaton” – idéztem fejemben Húsos Gizi nénét. Azonban észrevettem, hogy valamiért Erik szomorú.

– Mi a baj? – kérdeztem meg az előbb említettet.
– Semmi – fejét az ablak felé fordítva közölte -, igazán semmi.
– Akkor miért duzzogsz?
– Anyám, szerinted tényleg elutazhatok álmaim országába? –kérdezte az anyjától, s engem pedig faképnél hagyott, de észrevette, hogy valami nincs nálam rendben, mert halkan megjegyezte, hogy mi nők mennyire kiszámíthatóak vagyunk.
– Csak úgy, mint ti, pasik! – gondoltam magamban, de azért nem szóltam semmit, csak hallgattam, de sokáig semmi sem történt.

Két perc múlva:
– Anyám, válaszolj!
– Egészen biztos, hogy elmehetsz hozzá, apád nem olyan ember, aki megszegi az ígéretét – mondta az anyja. – Tizenkilenc évnyi házasság után kiismertem apádat.

Valóban ki lehet ismerni egy férfit? – fogalmazódott meg bennem, mint ahogyan megfogalmazódhatott minden hozzám hasonló tini fejében ez a banális kérdés. Egyik felem tiltakozott, a másik felem pedig pont vele ellenkezett. Így van ez az embereknél! Már értem mire gondolhatott anyám, amikor tizenegy évesen beállított a szobámba. Ő is a démonaival küszködött, és velem. Roppant idegesítő csajszi voltam.

– Minden pasi ilyen? – kérdeztem Gizikétől, amikor a hímegyed elhagyta a konyhát, és leült a televíziója elé.
– Milyen? – kérdezte megdöbbenten.
– Hát, olyan, mint a fia, vagy a férje.
– Jaj, hogy úgy érted – kikapcsolta a sütőt, és felém fordult. – A többség ilyen. Csak elvétve akad olyan, akinek nincsenek elvárásai, és nemcsak azt nézi egy nőben, hogy milyen a külseje. Azt hiszem már elég nagylány vagy ahhoz, hogy úgy beszéljek veled, mint nő a nővel.

Szemeivel végigmért, majd folytatta a beszélgetés:

– A legtöbb srác szemében mi nők nem vagyunk többek, mint testi vágyainak kielégülése. Ez megtépázza a női társadalmat. Van, aki elfogadja a ráerőltetett szerepet, de van aki küzd ellene – sírva fakadt.
– Ennyire rossz a helyzet?
– Nem, nem, nem, vagy mégis. Én ezt nem tudhatom – közölte. – Én csak azt tudhatom, hogy a férjem sohasem becsült engem, s nem nézett embernek, inkább csak olyan állat voltam a szemében, sőt annyi se, hiszen egy állatott lehet szeretni.
– Miért minket nem? – szakítottam meg az eszmefuttatást.
– Minket is, igen – mondta a maga nyávogó hangján. – Minket azonban kevesen szeretnek úgy, mint embereket. Tudod, én, én, én… – itt kirohant a konyhából, át a fürdőszobába. Az ajtót is magára zárta.

Erik jött hozzám. Arca vérvörös volt, s már messziről látszott, hogy nem lesz könnyű beszélgetés. Gondolom mérges, és most megkapom a magamét. Mikor beért a konyhába, már a megengedett hangmagasságot meghaladva szólt hozzám:

– Mit csináltál? Mi volt ez? Halljam, vagy lesz itt hadd el had!

Zokogni kezdtem, s közben mondtam, hogy én igazán nem csináltam semmit. Közöltem vele, hogy a női dolgokról beszélgettünk. Huncutul hozzátettem, hogy kibeszéltük a férfiakat. Erik a szokottnál is sápadtabb lett, lábai remegni kezdtek, ezért leültettem. Arcát kezei közé tette, de nem látszott, hogy sírna, de ha sírt is, azt az én szemem nem vette észre. Talán mások a férfikönnyek, talán ezért nem láthattam. Sokáig maradt ebben a pozitúrában. Első megszólalásánál látszott rajta, hogy elvesztette azt a magabiztosságát, azt a lelki erőt, amivel idáig rendelkezett. Most egy egyszerű kisgyereknek tűnt, aki sír az anyja után. Hosszas faggatózás után megtudtam, hogy az anyja, az úgynevezett feminizmus képviselője, amiről eddig mit sem tudtam. Erik világosított fel, hogy egy nőegylet, ami kártékony hatást gyakorol a családra, mert szétzilálja a társadalmat, a társadalmi berendezkedést. Ez még jó is lenne – szögezte le a ház ura -, de már az nem tetszett neki, ahogyan, amilyen módszerekkel teszi, vagy inkább az, ahogy szeretné megtenni. Hosszas fejtegetés, magyarázás után eldöntöttem, hogy nem leszek feminista. Maradok továbbra is Emily, aki arról álmodik, hogy egy szép napon felülemelkedik önmagán.

Másnap, amikor bementem a suliba az összes osztálytársam szeme úgy meredt rám, mint tegnap délután. Nem tudtam, hogy mi akart ez lenni. Féltem! Tíz percig egyedül ültem. A padtársam sem ült mellettem. Tíz perc múlva egy tenyér csattant a padomon. hát felnéztem.

– Te, anyuci elkényeztetett pici lánya, azt hiszed, nem tudjuk mi történt tegnap este. Azt hiszed, hogy ennyire hülyék vagyunk, hogy nem jövünk rá, hogy te meg az Erik …
– Mi, mi van velem és az Erikkel?
– Hát, úgy… te fruska – köpött egyet lány létére. – Mondd csak, mennyibe került ez a ruha? Ugye nem volt olcsó? Hol vettétek? – kérdezte, de az arcáról és a hangneméből is kitűnt, hogy kötekedni akart. – Jaj, persze mi nem vagyunk a te szinteden. Ezt el is felejtettem.
– Mit szeretnétek tőlem? Mit óhajtotok? – kicsit megszeppentem, hiszen mindenki engem nézett. Én voltam a kos, amit a zsidók leszoktak dobni a völgybe.
– Nem kell itt udvariaskodnod, hisz az úgynevezett pórnép között vagy, akinek nem adatott meg az, hogy barátod legyen. Te puffancs!
– Sosem akartál a barátom lenni. Szóval mit szeretnél?
– Én, én nem akartam a barátod lenni? – dühödt hangon kérdezte. – Te nem akartál közénk tartozni! – mutatóujjával felém bökött, a többi lány pedig a háta mögött röhögött.
– Közétek soha a büdös életbe nem szeretnék tartozni. Már bocsánat a szóhasználatért, de úgy vélem nem érdemeltek szebb kifejezést – erre jó nagy pofont kaptam, de nem sírtam, nem vagyok az a sírós fajta.

Ekkor betoppant Erik is, aki rögtön rám kacsintott. Talán észrevette, hogy baj történt. A társaság, akik körülöttem álltak, azok szétszéledtek. Csak néhányan maradtak még egy szemrehányó mosoly elejéig. Erik azonban nem jött hozzám, hanem ment a srácokhoz.

Beszélgetésükből szinte mindent hallottam, s amit nem, azt saját szavakkal pótoltam, mint ahogyan egy elmaradt órákat szokás bepótolni. Amúgy sem lehet előlem semmit eltitkolni. Születésem pillanatától olyan éles a fülem, mint a makinak.

– Mi történt? – kérdezte Erik.
– Semmi, csak a csajok mérgesek – mondta hetykén a magát nagy rappernek hívő Tomika. – Azt hiszem, azért mert te és Emily,… tudod…
– Nem igazán, de hagyjuk.
– Nem, nem hagyjuk – most Gábor szólalt fel, Szabó Gábor, a legjobb tanuló.
– Mégis mit akartok tudni?
– Hát, hogy te és Emily,… tudod…
– Nem igazán értem ezt a kódnyelvet – s Erik a tábla az ablak felé fordult, engem nézett.
– Ne mond már, hogy nem – ütögette barátom vállát Tomi. – Nézd csak, ahogyan mosolyog. Biztosan kellemes percek voltak, biztosan.
– Nem történt semmi, csak fent volt nálam, és hát …
– És hát? Mit dadogsz itt össze-vissza? Mond már meg, hogy mi történt!
– Semmi, nem történt semmi – szólt, vagy inkább ordított vissza, és leült a padjára.

A tanítási végeztével ismét együtt ballagtunk hazafelé, de most nem mentem be hozzájuk csak elbúcsúztunk. Ez is olyan búcsúzkodás volt, mint a többi.