– Bocsásd meg a mi vétkeinket – kántálta a gyülekezet a templom vaskos falai közt.
Izabel kisasszony minden misén részt vett, a családi oltár előtt is többször könyörgött az elhunyt szerettei lelki üdvéért. Most is hangosan imádkozott a hívőkkel.
– Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek – ekkor viszont mindig néma maradt.
A család már csak őt jelentette. Az apja koholt vádak alapján börtönbe került, a rácsok mögött vesztette életét. Az anyját és a nővérét, egyik útjuk közben, egy rabló, csürhe banda támadta meg. Kirabolták, megölték őket. Izabel kisasszony nem bocsátott meg senkinek a résztvevők közül. A gyehenna tűzére kívánta őket.
A mise befejeztével odament a szentatyához, meggyónta bűneit. Egyetlen bűne volt csak, az előbb említett dolog.
A gyónás után soha nem talált megbékélést, továbbra is emésztette a gyűlölet tüze, örök kárhozatra ítélte volna őket. Emiatt tisztátlannak érezte magát, érdemtelennek arra, hogy családja, gyerekei legyenek.
Emlékezett a régi időkre, amikor békésen, harmóniában éltek. A családi fészek, ahol most is él, akkoriban gondosan ápolt volt. A szüleivel és a nővérével nem sejtették az elkövetkező csapásokat. Az apja egyszer meghívott egy fotográfust. Csodálattal figyeltek a bűvös dobozra, magyarázta nekik a működését, de nem értették. Erre a mester ki is próbálta.
Emlékezett erre Izabel kisasszony, az lett volna az egyetlen kép róluk. Azonban a fotográfus elvitte magával a dobozt, valamit kellett csinálni vele, hogy megjelenjen a kép. Aztán soha többé nem látták, eltűnt családjával együtt.
A szülei és a nővére halála után, megpróbálta felkutatni a fotográfust, de nem találta a sok év alatt.
Fekete ruhájában, némán, lehajtott fejjel ment hazafele a város utcáin, amikor az ottani ószeres felderülve üdvözölte:
– Alás szolgája, Izabel kisasszony. Kérem fáradjon be kicsiny üzletembe! Ma van az ön számára valami.
Izabel kisasszony nála is többször járt, tud-e valamit a fotográfusról, a képről, ami oly fontos a számára. Eddig nem történt semmi, de most az ószeres biztos volt a dologban.
Leültette Izabel kisasszonyt, az előtte levő asztal két oldalára pedig finoman elhelyezett két mécsest. Majd az egyik fiókból előhúzott egy nagy fotográfiát, és odatette Izabel kisasszony elé.
A mécsesek jól megvilágították, látszott rajta a gondozott kert mögötti asztalnál ülő három nő, az anya a két lányával, háttérben a ház, az ablaknál az apa.
– Ezt a képet kereste, Izabel kisasszony? – kérdezte az ószeres, majd az asztal bal oldalán ülő alakra mutatott – Megismertem kiskegyed arcát.
Izabel kisasszony elmélyülve nézte a képet, miközben érezte a testében szétáradó melegséget. Nézte a vakító fehér ruhában ülő, a tisztaságot sugárzó anyját, nővérét, saját magát. Nézte az ablakban álló, háttérben maradó apját. Könnyfátyol kezdett a szemére borulni.
– Mi baj történt önnel, kisasszony? – kérdezte riadtan az ószeres, mert Izabel arca hirtelen rideggé vált, fehérebb lett mint a fotográfián a hölgyek ruhája.
Az apja az ablakon nézett ki, rácsok mögül. Az anyja és a nővére között egy fekete macska ült.
Izabel kisasszony lelke soha nem talált megbékélést.
2 hozzászólás
Kedves István!
Nem biztos, hogy azt értem, amit írtál, de nagyon sok mindenre gondoltam, és sok mindent vélek érteni.
Elgondolkodtattál, és ezért már érdemes volt sokszor elolvasnom.
Szeretettel:
Ylen
Szia Ylen!
Maga a történet egy képet látva íródott. Anélkül ne biztos, hogy teljesnek mondható, lehet, ezért nem olyan meggyőző. De az, hogy sokszor olvastad, gondolkodtál rajta, mindenképpen jó érzéssel tölt el.
Köszi: Istvánl