A két asszony a templom előtt találkozott, mint minden nap, merőben véletlenül. És ha már találkoztak, miért ne arról beszélgettek volna, amihez semmi közük? Primitív, ősi ösztön ez, bekódolva az emberiségbe: meg kell tudni mindent, mert egyszer még fontos lehet. A tudás hatalom, kiemel a szürke tömegből, érdekessé tesz, akár csak tíz percre. Igen, de nagyon kell az a tíz perc, amelyben felénk fordulnak az irigy szemek.
Majdnem mindegy, hogy mi a tudás tartalma, születés, szerelem, halál, állati szintű szenzációk. Más meg nem igen van, mert az újság unalmas, tele van belpolitikával, az meg csak a férfiaknak való.
A szapora nyelvű asszonyok meghányták-vetették a legújabb áremeléseket – mit szólsz ehhez, Gizi, most még a kannás bort is, harminc forinttal, meg aztán milyen volt már kétszer, zavaros és habos. Persze nem úgy, mint a pezsgő, csak úgy, mint a mosogatólé. Háromszáz forintért adnak egy litert, nyolcvanöt egy májkrém, az is vacak. Bizony, Jucus, ilyen világban élünk, a májkrém is luxus, a krumpli meg a tarhonya is. – Én se tudom, hogy mit főzzek, ingatta a fejét Jucus, majd egy váratlan ugrással áttért a panaszkodásról a megszólásra. Mit szólsz hozzá? Megellett az a lány.
A harmadikról? – kérdezte Gizi.
Dehogyis, annak még legalább egy hónapja van. A földszintes házból az a, tudod már, ki az.
A földszintes ház nagy szálka volt mindenki szemében. Nem elég, hogy elfoglalja az udvar nagyobb részét – pedig mi mindent lehetne kezdeni azzal a földdel, még talán rózsakert is lehetne a helyén – nem mintha valaki is rózsára akarná költeni a pénzét, amit a kannás bor már így is sajnálatosan igénybe vesz, vagy nem mintha tudták volna, hogyan kell nekikezdeni annak, hogy rózsakert legyen a hátsó udvaron. Akár garázst is építhetnének, kiadnák a szemét gazdag embereknek, akiknek semmi sem drága, csak fedél alatt tudják az Audikat és a Chryslereket. De örülni lehetne még egy porolónak is, mert hiába a porszívó, nagy kielégülés az, amikor legalább egy kopott szőnyegen el lehet verni a port. Sajnos, a földszintes ház ott terpeszkedik, és még sajnosabb, hogy laknak benne – ugyan nem bodzaszedők, még csak az kéne, azt már tényleg nem lehetne elviselni. Hát, nem a bodzát szedik, de majdnem. Valamivel fehérebb a bőrük, kékebb a szemük, ha a vérük nem is. Mocskos, részeges prolinépség, morgott rosszkedvűen Jucus, mintha nem fél perce panaszkodott volna a méregdrága kannás borra. Azt se lehet tudni, hogy miből élnek. Az egyik minden reggel egy kordéval indul útnak, este csetreszt hord haza, néha egy kotlát vagy egy döbönyt. Honnan? Persze azt mondja, hogy a lomtalanításból, de biztosan lopta. És a kisházban él az a lány is, aki most ellett meg – úgy kell lenni, mert a hasát nem tolja már maga előtt.
Férje nincs a cafkának, miért is lenne, nem szoktak az ilyenek férjhez menni, csak szülnek, teleszülik a világot a fattyaikkal.
Tudom már, mondja Jucus, az a tetves – na hála Istennek, megint több lett egy bőgőmasinával. Kéne már valami törvényt hozni, hogy legalább ezek ne szaporodjanak. Minek is, mi lesz abból a porontyból? Egy újabb munkanélküli.
A gyereket még nem láttam, fűzte tovább Gizi a szót, meg kellene kérdezni, fiút vagy lányt húztak-e ki a kútból, bár annyira mindegy, csak a bajnak vannak.
Ekkor a jóságos hölgyek bevonultak a templomba, hogy elrebegjék kétségkívül őszinte imáikat, és liliomos szent Antal erősen mosolygott, amit könnyen megtehetett, hiszen szobor volt, és szándékosan csinálták mosolygósra. Hátha nagyobb kedvvel adakozik majd a nép – mert nem kétséges, hogy itt nem a mosolygások, barna csuhák és liliomok számítanak, hanem a túlméretezett persely, tulajdonképpen a szobor talapzata. Nagy kihívás az ilyet megtölteni, bár a hívek nem törekszenek a rekordokra. Már nem is bizgatják havonta a zsákmányt, csak évente egyszer, akkor se sok. Pedig hát, nemcsak a kannás bor lesz egyre drágább, hanem a misebor is.
Délutánra Gizi meg Jucus a szentantali sugárzáshoz idomultak, és elkapták a cafkát, aki nem tudott elmenekülni – fájdalmasan húzta a lábát. Nocsak, ilyen gyorsan meglett a baba? Nem is fogtak benn a kórházban?
Miféle baba? – kérdezte hűvösen a leányzó, aki ugyan nem bodzaszedő, de majdnem – és minden bizonnyal cafka, hiszen ez már a második gyerek – az elsőt gondozásba adta, milyen anya az ilyen – szívlapáttal kellene ütni, ameddig mozog.
Jucus és Gizi összenéztek. Tegnap még ekkora volt a hasa, most meg –
Nekem csak egy fiam van, az is gondozásban, közölte a lány, és méltóságteljesen bevonult a földszintes ajtón, a földszintes konyhába – mert ennek a népségnek még előszobája sincs, egyenesen a konyhába lépnek, ott élik le a fél életüket, ott is alszanak a dikón, monyókolnak az ételükben. Fúj, gondolja Gizi megvetően, meg nem enném, amit összepancsolnak ezen a konyhán, akkor se, ha azt mondják rá, hogy kakasleves.
Mit szólsz ehhez? – kérdezi Jucus.
Annyit mondhatok, hogy nem rendes dolog. Kórház, ha minden jól megy, akkor is három nap – meg valamennyi csak látszana a gyerekéből, ha ugyan nem adta ezt is gondozásba.
Tagadja a cafka, dehogyis szült ő másodikat. Svártlit eszik a konyhában. A konyhán kívül csak egy szobája van, az is kicsi. Bútor csak a legszükségesebb: ágy, asztal, szekrény, lavór. Mosott ruha szárad mindenütt, lepedők, törülközők. Senki nem szereti a szobában, de most sürgős volt a mosás. Az udvaron hamarabb megszáradna, de ott sokan látják. Semmi közük hozzá, hogy miért kellett egyszerre kimosni mindent. Miért, hát azért, hogy rend legyen. Rendnek muszáj lenni, akkor is, ha nyomorúság van. Állást csak a jövő hónaptól ígértek, az se nagyon csodálatos, ládákat kell majd emelgetni a zöldségesnél, árusítani is, amikor nem ér rá a tulaj. Jó lesz, legalább jut az ablakra firhang. Mert itt az a szokás, hogy beleskelődnek, nem is nagyon szemérmesen. Főleg a nagyobb gyerekek, akik különben éjjel-nappal pattogtatják a labdát. Akkor jó nekik, ha minél hangosabb. Ronggyá tépik a lakók idegeit, kit érdekel? Akinek nem tetszik, lakjon a Rózsadombon. Ott aztán nincs pattogtatás, nem azért vettük meg a laptopot a büdös kölöknek. Mire viszi majd az életben, ha nincs laptopja már hat évesen?
A cafka már megint megszabadult a gyerekétől, közli a jó hírt Gizi.
A férj fölnéz, nem az újságból, á dehogy, az klisé. A szőrös lábszárát vakargatta éppen, talált is valamit, ami nem oda való. Nosza, Gizi, adjál egy varrótüvet –
Gizi finom, kulturált lény, nem tudja elviselni ezt a stílust, parasztos, vidékies. Honnan veszi ezeket a szavakat a Béla, amikor itt született a Nefelejcs utcában – tősgyökeres csikágói gyerek.
Mit akarsz azzal a tűvel?
Ezt e, mutatja Béla, ronda az nagyon, körülötte tarjagos vörösség.
Sterilizálni kell –
Frászt kell. Varrótűvel, bele a közepébe. Na látod, már meg is van. Milyen cafkáról beszélsz te? Arról a földszintesről?
Persze hogy arról beszélek. Tudom, hogy kidagad tőle a szemed –
Béla elismerően csettint, mert a műtét sikerült. Máris sokkal jobb, nem lüktet, nem feszít. Mindenki ismeri a cafkát, bár a látványától elsősorban nem a szemek dagadnak. Megszült már?
De számon tartod.
Én-e? Te emlegeted.
Hát éppen ez az, sóhajt Gizi, lement neki a hasa, gyerek meg sehol.
Akkor csak felfúvódott a káposztától.
Gizi tekintete tele van szemrehányással. Ki bánja, mi volt, mi nem volt a földszinti lány hasában? Béla az ő szakértelmét kérdőjelezte meg – mintha nem tudna megkülönböztetni egy vemhességet a gyomorrontástól. Megmondta ő már hat hónappal ezelőtt, amikor a cafka még reménykedett, hogy megússza, vagy elmegy magától. Vannak ilyen szerencsések, megszabadulnak a ruskótól ingyen. Meg a másik dolog, senki ne higgye, hogy könnyű gondozásba adni. Mind azt zsolozsmázzák, anyuka, ne tegye, meg fogja bánni, óriási boldogság az ilyen kis pénznyelő. El kell magyarázni többször is, nincs munka, nincs pénz, csak egy vizes szoba-konyha van. Szegénység. Mit számít? Legyen meg minden, ami a gyereknek kell. Honnan, honnan, a kedves anyuka dolga, oldja meg. Hol az apuka? Jó, hogy mondani tetszik. Az apuka csak megcsinálta a bajt, aztán lelépett. Nem tudom a nevét, nem tudom, hol lakik, azóta se láttam. Mondjuk, ez nem igaz, a Gyuri még járt utánam egy ideig, amíg nem látszott semmi. Most meg minek komplikáljuk? Nem az a fajta, akinek kell a cumó.
A lány már akkor elhatározta, hogy nem kér még egyszer ebből a vesszőfutásból. Csakhogy a férfiakat nem lehet rávenni arra, hogy vigyázzanak, az nem macsós dolog. Ennek a kis másodiknak titokban kell maradnia. Az apja még jó ideig nem lesz abban a helyzetben, hogy elnézzen errefelé. Lehet pedig, hogy szívesen jönne, csak bizonyos rácsok és lakatok nem engedik.
Csak a szomszédasszonyokkal nem számolt a lány, akik szörnyen nagy, szíves jóindulatukban nem engedték ki a karmaik közül. Minek a hiábavaló beszéd? Hiszen jól láttuk, hogy megvolt, kucu volt, most meg pucu. Fenének se kell gyerek, mondta a lány egykedvűen, csak a pénzt viszi, az meg véletlen sincs.
Gizi és Jucus ájtatosra vették, és elmondták nagy szemforgatással, mi a kötelessége annak, aki Isten drága szép mennyországából lehívott egy tiszta ártatlan lelkecskét a földre. – Ki hívta? – kérdezte vissza a lány, ez az utolsó dolog, ami eszembe jut, amikor rám mászik egy szemét alak. – A szerelem Istentől való, és csakis az a célja, hogy lehozza a drága kis, ártatlan lelkecskéket. – Frászt az, intette le őket a lány, és kereken megmondta, hogy a dologról mi a véleménye. Ilyenkor mindig kapok egy-kétezer forintot, igaz, egyszer ötezret kaptam, mert az illető tajtrészeg volt; lehet, hogy ő hívott valakit, mit tudom én, de lógassanak föl a rénfára, ha én hívtam. Hívatlanul jönni, mit képzelnek magukról ezek a lelkecskék? Ehhez nincs joguk.
Az asszonyok kellően felháborodtak, és nem is nyugodtak addig, ameddig a cafkából ki nem szedték a titkot.
Volt a földszintes ház mellett, nem pontosan mellette, egy kicsit távolabb, egy bizonyos deszkabódé, amelyet boldogult újkorában zöldre festettek; ide jártak a földszintes lakók, itt végezte mindaz, aminek abban a földszintes életvitelben nem volt helye. Néha jött egy nagyobb jármű, és lecserélte friss tőzegre, amit kellett. Nem tudni, hogy mit gondolt ez a cafka, tán azt, hogy nem veszik észre, tán azt, hogy addig elfelejtik – üstökös ütközik a földdel, cunami támad a Dunán, a zöld bódékat irdatlan tűzvész emészti el. Vagy ami sokkal valószínűbb, semmit se gondolt, el akarta takarítani az útból, mert nem igazság az, hogy amit ketten adnak össze, az ott maradjon örökre az egyik nyakán. Nem igazság, de az egész élet nem az. Minek ad oda, ahová nem kell? Miért habozik ott, ahol nagyon várják?
Jucus vizespohárba töltötte a kannást, drága, de legalább nem habos, nem zavaros, tulajdonképpen egészen finom. Örüljünk, amíg ez van, mert enélkül igazán nem lehetne elviselni. Ha hallod, Gizus, mondta az erény teljes felháborodásával, mindig tudtam, hogy a földszintes házban nem rendes emberek élnek, na de hogy ennyire?
Agyon kellene verni az ilyeneket, felelte nagy meggyőződéssel a szomszédasszony. Nem kár értük, mert mindegyik bolond.
14 hozzászólás
El tudom képzelni, hogy az egész novella egyetlen újságcikk címéből indult ki.
"Halott csecsemőt találtak egy bérház udvarának közös mellékhelyiségében."
Az alkotó elmét megfogja egy ilyen szörnyűség és nekilendül a fantázia, a tehetség. A hír köré egész történet szövődik. Írás közben pedig hozzáadódnak az életből nyert tapasztalatok, vagy másoktól hallott, ellesett töredékek. Kiegészülve saját világszemlélettel, gondolatokkal elkészül a novella.
Lehet, hogy nem így történt, de az alkotásod bizony belevág az élet húsába. Kegyetlen, mégis mindennapos valóság. Sok helyen éppen a kellő ponton váltod át a sztorit más irányba. Kiragadott kockáid bőven hagynak gondolkodni valót az olvasónak. Ez így jó. Tegyék is csak hozzá a maguk tapasztalatát. A saját környezetükben megélt dolgokat.
Remek, remek! Gratulálok!
eltaláltad, olvastam egy efféle cikket. de nem akartam a naturalista részletekre kihegyezni. szörnyű, de annak a szerencsétlen lánynak az élete is az.
Kedves Müszélia!
Ez aztán kemény.Jól kidolgozott mű.A szavam is elakadt.Gratulálok!
Barátsággal:Ági
csak annyira kemény, mint az élet.
A szomszédokon keresztül mutattad be a tragédiát, miközben őket is megismertük. Igen.
Tulajdonképpen így néz ez ki, ha a puszta valóság tűződik tollhegyre.
Azért fogott meg ez a mű jobban, mint a legtöbb tragikus témájú, mert "elsétáltattál" odáig és nem "végigüldöztél" rajta. Nem biztos, hogy érted mit is akarok ezzel mondani. Én is inkább csak érzem.
ha úgy gondolod, hogy az eleje kerülőút, és magát az eseményt nem részleteztem. akkor értem.
csúnya dolog, de senki sem szereti a "hívatlan vendégeket."
Nem úgy gondoltam, egyáltalán. Pont ellenkezőleg. Ha a nő szemszögéből írod meg, és ecseteled élete összes részletét, akkor nem hatott volna nálam ennyire, de úgy tűnik béna vagyok érzékeltetni a kis kusza érzéseimet, nem is ragozom.
Egyszóval : nagyon jó ez az írás!
írtam privit
Az élet néha ennél is keményebb.Hatalmas kemény keserű cukor.Igazad van.
Én éppen azért tartom remek novellának, mert nem igyekszik meggyőzni az olvasót. Nem magyarázza meg, mi miért történik, de sejthető. Kemény, mert pontosan a kellő helyen történnek a váltások. Kemény, mert világosan érződik a "bagoly mondja verébnek" szindróma. Vagy egy másik közmondás, ami a más szemében való mestergerendát példázza.

Nagyon szembetűnő a történetben olvasható kontraszt. Nekem eszembe juttatja a nyájasan mosolygó templomba járót, aki hazaérve végig veri a családot puszta nevelési szándékkal. Persze, nem mindenki olyan, de elég ilyen hívőt ismerek ahhoz, hogy ezt le merjem írni.
igen, pontosan ezt akartam, "bagoly a verébnek," bár nem fogalmaztam meg magamban ennyire sarkítva. sokszor van, hogy azok kritizálnak, akik maguk sem tiszták. nem a lány tettét akarom mentegetni, de valahol meg lehet érteni, nyomorult kis élete lehet, nem érzi, hogy az életnek értéke lenne.
sok hívőn csak az segítene, ha beköltözne a templomba, akkor nem lenne szakadék a kinti és a benti élete között.
Remek írás.
Kitűnő közvetett jellemzésekkel…
Nagyon jól ismered ezt a helyzetet, légkört, társadalmi réteget. Itt valóban nem nagy az ember értéke. A tetteket meg mindig saját szájíz szerint magyarázzák, csak szubjektív igazság van…
Kedves Irén, én ugyan nem a Csikágóban születtem, de bizonyos jelenségeket nem lehet nem ismerni – itt vannak mindenütt, köröskörül. és nemcsak az élet értéktelensége (egyes életek tényleg nem érnek semmit), hanem a rettenetesen sok elfojtott agresszió, amit sehol sem lehet kiélni – nincs legális lehetőség, és az elfojtásba bele szoktunk betegedni.
Jól megírtad. Kitűnően érzékeltetsz társadalmi jelenségeket, nézeteket, élethelyzeteket.
Minden szubjektív, és más-más szemszögből más-más megvilágítást nyer. Zseniális, nyomot hagyott maga után a mű.