Én és az első főtt étel (részlet egy agglegény naplójából)

– avagy, tűzoltási alapismeretek –

Enni kell és jó, ez köztudott. De milyen is agglegény étrendje? Szendvics, hamburger, kínai, vagy éppen konzerv sólet. Nem nevezhető változatosnak, habár tápláló. Létszükséglet. Az egyik vasárnap a Nemzeti sport aktuális száma helyett a szakácskönyv akadt a kezembe, s ha már ott van, gondoltam átnyálazom. Ezt szó szerint kell érteni, mert ahogy forgattam a szebbnél szebb képek beindították a nyálelválasztásom. S, egy százas kiszerelésű papír zsebkendőt is elhasználtam mire a Pavlovi-reflex nyomait eltávolítottam a lapokról. Nem aprózom el gondoltam én, s már a reggelimnek megadom a módját. A kenyérpirítóba helyeztem két szelet kenyeret. Higgyen nekem a kedves olvasó, a fizika törvényeit meghazudtoló gyorsasággal tud szénné égni két szelet kenyér. A második nekifutásomnál már előrelátó módon használtam a készülék oldalán található, a sütés erősségét szabályozó gombot. Nem együk degeszre magunkat így kora reggel, mert ma olyat eszünk, amilyet egész életünkön át emlegetni fogunk. A vajas-mézes pirítós elfogyasztása után következő lépést is megtesszük azzal a kiváló szakáccsá válás rögös útján, hogy megismerkedünk a konyhai eszközökkel: kiskés, nagykés, kenőkés, halkés, kisvilla, nagyvilla, húsvilla, kiskanál, nagykanál, teáskanál, merőkanál, kislábos, nagylábos, Magyar Nábob (ez mit keres itt? A könyvespolcon a helye), serpenyő, reszelő, ráspoly, klopfoló, keverő, kavaró, és így tovább. Találomra felütjük a szakácskönyvet, meg két tojást és neki állunk. Az első időkben előfordulhat, hogy kettőt lapozunk, na akkor készülnek olyan remekek, mint a mákos csibefasírt. De nem csüggedünk, egyre magabiztosabban mozgunk a konyhának nevezett helységben és rájövünk, hogy teljesen felesleges az a sok különböző kés. Gyakorlatilag egy zöldséghámozó késsel bontunk szét egy fél disznót. A másik ismérve egy agglegény konyhába tévedésének, hogy mint egy húsz perc alatt a teljes edénykészletet és a szomszédoknak vissza nem adott (bár még az ők tulajdonát képező) tálakat és tányérokat is összekenjük valami nagyon nehezen eltávolítható élelmiszer-alapanyagnak nevezett ragacsos masszával. Nagy már a mellényünk (persze, mert mióta azokat a gyorséttermi maszlagokat fogyasztjuk nap, mint nap leadtunk vagy öt kilót), s már nem figyelünk oda az intő szavakra. Az alapelv, hogy mindent bele: a káposztát, a hagymát, a húst, és amit még épp találunk a hűtőben. És hát akkor érkezünk meg a következő kritikus ponthoz, a fűszerezéshez. Lehet az: só, bors, majoránna, brosikafű, tárkony, kakukkfű vagy netán-talán egész fahéj. A lakásban olyan szag (felelősségem teljes tudatában nem írok illatot), hogy a hetediken lakó Margit néni kihívja az ÁNTSZ-t, mert azt hiszi valahol megint egy kóbor kutya teteme van a lépcsőházban. Akár boldogok is lehetnénk, és várhatnánk, hogy még egyet tottyanjon étkünk, és meghívhassuk a szomszédokat egy kis kóstolóra. Ez kósza álom marad, mert a sütőben felejtett grillcsirke, vagyis amit annak szántunk, már-már szublimál, s konyhánkban akkora füst áll, mint Budapesten szmogriadó esetén. Kinyitjuk a sütőt, és ekkor az arcunkba vág a melegség. Nemcsak a csirke lángol már, hanem a kezünkben lévő konyharuha is majd lassan az egész ruházatunk. A földre vetjük magunkat és segítségért kiabálunk. Szerencsére a tűzoltók hamar kiérnek, eloltják a konyhánkat, a mentők ellátják a sérüléseinket, s majd miután kellőképpen kiszellőzött az épület akkor rájövünk, hogy a csirke nem Főnix madár, tehát nem támad fel hamvaiból. Már csak egy gondolat kínoz engem, mert nem tudok dönteni: kínai, vagy sólet?