Szia, annyira örülök, hogy végre találkozunk! Bár ideje volt. Mikor is láttuk egymást utoljára? Mindegy is, hiányoztál; annyi mesélni valóm van, el sem hinnéd, hogy mennyire izgalmasan telt az elmúlt időszak!
Hol is kezdjem? Hm, talán az elején… kérsz egy sört? Vagy vörösbort? Van kóla a hűtőben, hideg, akár le is mehetünk a partra, és ott megihatjuk a vébékát. Csak olyan szokásos módon, nem kell túl sok. Még messze van az éjjel, és szeretném, ha a gondolataim a helyén lennének. Így ni, itt vannak. Sétáljunk le a partra, tudtod, ez a kedvenc részem. Amikor a turisták is összeszedik a törülközőiket, amikor már a lángosok és a főtt kukorica is elfogyott, csak a hattyúkat etető családok sétálnak errefelé. Nincs forróság, nincs még esti buli, se hangzavar, se tömeg, csak a békés délután, üres naptejes dobozok a fűben. Meg persze mi. Mintha misem változott volna, úgy élünk ilyenkor, mint a szüleink, akik Bikinire táncoltak és kannás bort ittak. Szóval leültünk, jó, akkor most már belekezdek. Az egész talán ott kezdődött, mikor elindultam a vonattal, és néztem azt a nagyon híres Woody Allen filmet, amelyiket ajánlottad. Nagyon aranyos volt egyébként, egészen megkedveltetted velem a pasit.
Töltsük össze ezt az italt már, na… hm, elég erős lett. Inkább tegyünk bele még egy kis kólát. Hogy mióta veszek Pepsit? Nem tudom, csak ez volt a boltban, és tudod, ha Coca-Colát veszek, akkor mindig nevet kell választani, és én annyira béna vagyok, hogy egyszer sem találtam még meg a nevem. Kamunevet meg nem akarok, hiszen akkor azt hiszi a pénztáros, hogy mondjuk Judit vagy Eszter a nevem. Tudom, hogy ez hülyeség, de hidd el, nekem számít, hogy még ebben is önmagam legyek. Ez olyasmi érzést kelt bennem, mint az elfuserált jelem az óvodában. Talán valami visszatérő félelem, hogy irtózok a rám ragasztott jelzőktől, és engem másnak címkéző dolgoktól. Anyukám is mindig azt mondja, igazi makacs oroszlán vagyok, már kiskoromban is totál a magam ura voltam és őszinte voltam mindenkihez. Nem igazán kötődtem senkihez sem, még a szüleimhez sem.
De ez mind csak locsogás, a fontos inkább az, hogy magamnak mondjak igazat. Tudod, én amúgy sem hiszem, hogy értelme van címkéket adni. Már a nevem is az, de hát csak kell valahogyan hívnunk egymást, nem igaz? Akkor inkább legyen a címkém, amit a szüleim adtak, ne egy marketingfogás. Az én nevemből ne csináljanak reklámot! Elég az a tömérdek híres ember, akinek ugyanez a keresztneve.
Van egy cigid? Itt a gyújtód, amit tavaly nyáron nálam hagytál a kabalasörnyitóval együtt. Utóbbi a konyhában. Hogy lehet-e itt? Már a parton dohányzást is betiltották? Leszarom, úgysem jön erre egy rohadt rendőr sem. Igen-igen, kivéve azokat a srácokat, a rendőrtanoncok, a legnagyobb szabályszegők a világon!
Egyébként a filmnél tartottam, vagyis a vonatútnál. Képzeld, kisiklott a vonat és várnom kellett egy neve nincs faluban két órát, egy olyan állomáson, amit legalább húsz éve nem újítottak fel. Mindenkinek le kellett szállnia, a telefonom, laptopom lemerült. Ott ültem a piszkos kövön zene nélkül – tudod jól, hogy én meg a zene elválaszthatatlanok vagyunk -, elkezdtek csipkedni a szúnyogok, éhes voltam, mert a szendvicsemet otthon hagytam. Összevesztem indulás előtt anyámmal, és nem azzal voltam elfoglalva, hogy esetleg éhes leszek. Szóval ott ültem a padkán, a nagy sporttáskámmal, és egyszer csak odajött hozzám az egyik utas a vonatról. Egy idősebb nő, szalmaszőke hajjal. Valahogy így képzelem el Juhász Gyula Annáját is. Leült mellém, és megkérdezte, van-e tüzem. Persze, odaadtam neki a David Bowie-s gyújtómat; rágyújtottam én is. Szótlanul ültünk, miközben a fejemben próbáltam felidézni Annát, Juhász Annáját. Szavaltam magamban a Milyen volt… verset. Aztán megszólalt. Azt mondta, ne haragudjak, hogy ilyet mond, de nagyon hasonlítok egy régen nem látott ismerősére, és gondolta, ha így alakult a helyzet, gondolta, leül mellém egy kicsit. Azt felelte, nem csinált még ilyet, ne ijedjek meg tőle, csak olyan furcsán érzi magát, kényelmetlen ez a helyzet. „Ha már ebbe a hülye szituációba keveredtünk. Várjunk békésen.” Meglátta a könyvem kikandikáló sarkát. Varró Dani, Szívdesszertje, amit még Zoli vett nekem a szülinapomra. Azt mondta, neki is megvan, a lányától kapta pár éve szülinapjára. Erről eszébe jutott, hogy egy olvadó Milka csoki van a táskájában, amit nekem adott. Nagyon rendes dolog volt tőle, nem akartam bunkó lenni, de nagyon éhes voltam; persze, megkínáltam, de ő nem kért. Örült neki, hogy legalább nem lesz csokis a táskája. Aztán hirtelen elkezdett dőlni belőle a szó, pedig én nem kérdeztem semmit, de nagyon megtisztelt a bizalmával. Azt hiszem, erre volt szüksége már elég régóta – következmények nélküli beszélgetésre, valaki, akinek elmond mindent, ami nyomja szegény lelkét.
Nagyon régóta nem találkoztam ennyire őszinte, nyílt és jószívű emberrel. Tudod honnan érkezett? Szlovákiából. Ott két évig volt munkanélküli, és most kapott egy alkalmi pincérállást a Balatonnál. Van egy lánya, aki tizenkilenc éves korában lelépett egy sráccal, valami tipikus rossz fiúval. Úgy írta le, mintha ő lenne a drogos Jim Morrison. Egyébként végig egyedül nevelte szegényt, mikor fiatal volt, majdnem elvették tőle a lányát az alkoholproblémái miatt, ami akkor volt leggázosabb, mikor a lány apja elhagyta. Szegény nő, pedig annyira ártatlannak nézett ki a nagy őzikeszemeivel,
Szőke hajával, fiatalos külsejével, fehér bőrével… majd megszakadt a szívem érte.
Aztán rólam kérdezett? Én meg hát, mit mondhattam neki ezek után? Hogy az apám színész, és kábé öt éve félrekefél? Hogy az anyám altatókat szed, és idegbeteg lesz, ha nem jut el legalább egyszer egy héten a pszichiáteréhez? És én? Nos, én egész normális vagyok, ami azt illeti. Csak tudnám, mit jelen az. Fiatal vagyok, nem vagyok szerelmes, csak az életbe. Nem vagyok heroinlista, csak cigis és rendszeresen bliccelek. Iszok, mint egy velem egyidős, mint te vagy a többiek a gengből. Hogy én mi vagyok, ki vagyok? Azt hiszem, ez az, amin az ember egész életében dolgozik. Gyúrja önmagát, mint a rétestésztát. Aztán csak arra kel figyelni, hogy ne avas mákkal meg lejárt szavatosságú meggybefőttel töltse meg.
Két dolog számít most már csak nekem. Kiért és ki ellen harcolok. A legfontosabb az, hogy a kettő sose legyen egy és ugyanaz. Én harcolok magamért, a világért, megrögzött romantikus, naiv fiatal vagyok, hazugság-álmokkal, mint egy politikus. Zenefüggő, aki gitárral ír verseket, madarak az ihletőim meg a napfelkelte, amit a teraszról nézek egy ivós-lelkizős éjjel után. És reggelente már nem gondolok másra, csak az akkordokra, meg a fűszálakra, amiket széttapostunk. Meg a kislányra a szomszédból, aki biztosan felébredt, amikor az éjjel a No woman, no cry-t énekeltük… tavaly nyáron. Nem akarok belegondolni, hogy egy pár év múlva, ő is ilyen lesz, és dubstepre vagy az akkori trendre bulizik a neonfények között.
Tudod, azt hiszem, néha félek. Csak ilyenkor, mikor lemegy a Nap. Azt gondolom, elmúlnak a biztonságot adó dolgok, elfelejtem, hogy ember vagyok. Úgy mozgatom ide-oda a kézfejemet, mint a balett-táncosok, nézem a fehér tenyeremet a sötétben. Látod, pont így. Anyukám azt akarta, hogy táncosnő legyek, de én akkor éppen apámat néztem, ahogyan javította az autónkat.
Nézd, épp most megy le a Nap! Úristen, ez a legszebb színösszetétel, amit valaha láttam. Ha egyszer festő leszek, egy éven keresztül minden nap lefestem a naplementét. A narancs a kedvenc színem, meleg, olyan takaró-szín. Minket is betakar a naplemente.
Nem hiszek az idézőjeles nagy kérdésekben, a véletlenekben; nem hiszem, hogy mindent kellene tudni az életről, vagy arról, ami körülöttünk történik. Vagy mindent el kellene hinnünk a világnak, talán még önmagunknak sem. De azt hiszem, az elmúlt napokban tanultam valami olyat, amit nem tudok majd egykönnyen elfelejteni. Vegyek be vagy igyak akármit. Mert ezekkel együtt már én vagyok. Mármint én, én vagyok, mert az utazás előtt más voltam. A beszélgetésünk előtt is.
Jönnek a szúnyogok, menjünk be egy pulcsiért.