Ennivaló rasszizmus.

A bukta.?

Történt egyszer úgy délidőben, Konyhaország, Sütőmegyéjének, Tepsivárosában, hogy sütemények születtek.
Mosolygósan pirosak voltak, és csivitelve, csacsogva indultak el a süteményes tálak felé. Vidáman belehemperegtek a porcukorba, és utána szépen sorban felültek a tányérokra.
De volt közöttük egy, aki nem igazán hasonlított a testvérkéire.
A többiek rögtön gúnyolódni kezdtek vele.
-Hát te milyen szerzet vagy, hogy nem hasonlítasz ránk?
Mi bukták vagyunk, és tele a bendőnk lekvárral. Te milyen bukta vagy, hogy nincs benned semmi?
Bánatában a kis süti világgá indult.
Elhagyta a Konyhaországot, és a szomszédos Spejziába kötött ki. Hatalmas felhőkarcoló polcokon befőttes üvegek sorakoztak. Lent a földön, pedig kosarakban krumpli, hagyma, és uborka volt.
Odamegy a sütemény a krumplihoz és megszólítja.
-Szervusz valami. Én bukta vagyok, és téged hogy hívnak?
-Engem burgonyának hívnak, és nagyon messziről Amerikából jöttem ide Spájzországba.
-Jaj de jó – Mondta a bukta. Ugye megengeded, hogy lenyeljelek, mert nincs bennem semmi, de egy buktának úgy illik, hogy legyen a bendőjében valami, mert az emberek így szeretik. Ha téged lenyellek, biztos finom étel leszek.
– Szó nem lehet róla, – mondja a burgonya fennhéjázva.
– Mi Kolorádóból jöttünk, sok csíkos bogárral együtt, és nem szabad veletek lennünk!
Szomorúan tovább megy a bukta, és találkozik a hagymával.
-Szervusz, én vagyok a bukta, csak sajnos üres. Megkérnélek, engedd meg, hogy lenyeljelek, és akkor fogok ízleni az embereknek, hiszen lesz bennem már töltelék. A hagyma, aki tapasztalt magyar növény volt, így szólt:
-Kicsi buktácska, én nem való vagyok beléd, mert csípős vagyok, így nem fognak szeretni minket.
Tovább megy a bukta, és elindul a polcokon felfelé. Egyszer csak hangokat hall.
-Bukta… buktácska… buktuci engem nyeljél le. Velem biztosan szeretni fognak az emberek – mondja a kovászos uborka.
Nem tetszett ez a modor a mi kis buktánknak ezért így szól hozzá:
-Figyelj kovi ubi, szívesen lenyelnélek, ha téged úgy hívnának, hogy lekvár.
-Á, nem engem kovászos uborkának hívnak, és a finom húsok keresik a társaságomat.
Megy tovább a bukta és a következő polcon, találkozik a meggybefőttel.
-Szervusz valami, Te már emlékeztetsz arra, akit én keresek, a lekvárra. Lécci engedd meg, hogy lenyeljelek, és akkor már igazi bukta leszek.
– Tudod, szívesen megengedem neked, csak egy kis bibi van. A nagymamám valóban lekvár, de én teli vagyok magokkal, mert engem kompótnak tettek el.
Egyébként is a lusta emberek nem szeretnek válogatni a húsom és a magom között, és ilyenkor köpködnek is.
Tovább bandukol reményt vesztve, a süti, mígnem találkozik egy nagyon öreg Valamivel.
– Jó napot –köszön illendően,
– Szervusz Süti, köszön vissza az ősz öreg valaki, akit Száraz Kenyérnek hívták.
– Már vártalak.
– Tudtam, hogy el fogsz jönni hozzám, amikor a lekvárt keresed.
– Egyet mondok neked, mert én már sok mindent láttam, és sokat tapasztaltam, de ezt jól jegyezd meg!!!
Ne akarj hasonlítani a társaidhoz, mert te más vagy.
Te így vagy jól, amilyen vagy. Minek neked lekvár a bendődbe?
Hiszen, te nem bukta vagy, hanem kalács.
A kalács megköszönte az öreg Száraz Kenyérnek, hogy elmondta neki az igazságot. Hazaindult Konyhaorszába, hogy mindenkinek elmondhassa, nem kell másokhoz hasonlítani, hogy hibátlannak tűnjünk többiek szemében elég, ha mi mindig tudjuk, hogy kik vagyunk.