Erős kötél

Már megint sáros lettem, ki fognak mosni. Semmi baj, ez megmutatta, micsoda élményben volt részünk. Amíg nem érünk haza, addig nem is foglalkozok ilyen dolgokkal, mert figyelnem kell.
   A busz ajtaja kicsapódott, az ember egy nagy lépést tett és már a szürke, piszkos járdán álltunk. Még látható a pár órája abbamaradt nagy esőzés eredménye. Izgi, tuti belelép még abba a nagy pocsolyába. Mégsem? Le vagyok nyűgözve. Rendszerint nem veszi észre őket, így elmerülök a mocskos esővízben. Most, hogy ennyire koszos vagyok, már nem számított volna. Bár hazáig még sok lehetőségünk lesz jobban összekoszolni magunkat.
   Elég sokat kell kutyagolnunk a nedves erdőn át, pedig már így is húszezer lépést tettünk. Tudom, mert mondta. Valamit mindig fog a kezében, ami segít neki okosnak mutatkozni, biztos ezt is onnan leste. Nekem sosem volt szükségem ilyenekre. Mert mikor én születtem, először, akkor teljesen más világ volt. Én is más voltam.

Ma csodálatos helyeken jártunk, irigykedhetnek majd a többiek! Jó, nem fogok dicsekedni, mint múltkor az a Kékecske, aki a nagy temetőben lebzselhetett, és láthatta a rokonait. Sajnálom amúgy, mert vele nem foglalkoznak annyit az emberek, mint mondjuk velem, hiszen a kék nem passzol mindenhez. Ezt mondják. Meg ki kell érdemelni, hogy viseljenek. Én kényelmes vagyok, meg szürke, meg strapabíró. Erős, mint minden életemben.
     Belépve a kopottas fekete ajtón már repültem is a mosógépbe. Hánykolódtam, vizes lettem, körbe-körbe forogtam, mint a hörcsögök a kerekükben. Egyszer csak lelassított a dob. Amikor végre megállt, mehettem száradni. Ott sorvadtam, aszalódtam a kandalló mellett. Olyan hosszú volt ez az idő, nem szeretek csak úgy lenni, mint egy zsák krumpli.
     Hallottam a többieket beszélni. Valaki cipő, mint én. Oh, igen, az vagyok. Egy pazar tornacipő. Az egyik kedvenc. Van még itt valaki, aki egy nagy festett képbe van zárva teljes örökkévalóságra. Egy ház is áll ezen az alkotáson, így talán otthonosabb számára, el tud bújni. Jó, inkább viskó, mely rozoga, körbenőtte a borostyán és a gaz. Van egy macska is, na ő nem tudom, mit keres itt. Mindig piszkál mindenkit.

Az emberek körülöttünk nagy készülődésben voltak egész délután, hiszen vendégek érkeztek erre az estére. A ház sarkaiban pókhálók díszelegnek, többsége nem is igazi. Érthetetlen. Meg vannak szellemes díszek, zsebkendőből. Ezeket sem értem.
     Már több szász éve élünk mi együtt. Vagy többször sok évet? Nem is tudom, mi a legideálisabb kifejezés. A hatalmas ház tíz szobával rendelkező üdülő. A Pegaen-sziget északi részén találod meg, ott, ahol az erdő közepén egy varázslatos tó terül el. Ha sötétedés után érkeznél, ne lepődj meg, hogy az éjszaka feketére festi az állóvizet, miközben világító aranyhalak kezdenek el úszkálni benne. Napközben viszont üres és kék. Sima tavikék. Semmi izgalom.
     Ebben az épületben jönnek-mennek az emberek, hol egyedül, hol párjukkal, olykor pedig gyermekekkel. Akik először járnak itt, azoknak rendre ismerősnek hat ez a hely. Nem véletlenül. Ide visszajár a lélek, legyen jó vagy rossz. Itt éltünk először, ezért az a sorsunk, hogy minden egyes életünkben vissza kell térnünk. A ház rabjai vagyunk, mondhatnánk. De legyen inkább otthon, mely visszavár. Vagy bázis.
     Mindenekelőtt elmondanám, én is ember voltam. Emlékszem, alig múltam tizennégy, mikor az első akasztásomon részt vettem. Én tekertem körbe a fekete, összetapadt hajú férfi nyakán a kenderből készült hurkot. Jól rászorítottam. Ott álltam mellette, ahogy kinyílt alatta a palánk, a rángatózása pedig felettébb félelmetes volt, mégsem fordultam el. Láttam, éreztem, ahogy kiszökik belőle az utolsó lehelete. Nem érdemelte meg, most már tudom. Hetekkel később mondák el. Így a következő életemben engem akasztottak fel. Én megérdemeltem. Raboltam. Főleg zsákos terményeket, búzát, burgonyát.
     Ezért nem lehettem újra ember. Anyagból készült cipőként tértem vissza. Szolgálnom kell az embereket, megélni, amiket ők, hogy megismerjem az élet mikéntjét és kísérjem őket addig, míg el nem fáradok.
     Már nincs sok hátra. Kezdek szakadozni.
     Amúgy ez egy nagy úr háza volt, majd panzió meg bordély. Most simán üdülő. Főleg ünnepnapokon jönnek a vendégek, akik eme szent helyen éltek, de már említettem, sajnálom, ha csapongok, de nagyon izgatott vagyok. Szóval itt dolgoztak, esetleg csak megszálltak. Emlékezni nem emlékezhetnek, azt nem engedik odaát az újjászületetteknek. Amely személy viszont többször hibázott, mint én, azok olyan tárgyakká váltak, amit megérdemeltek. Néhány élő lelkét felismertem, bár nem tudom, mikor találkoztunk, de azt igen, hogy valami közünk volt egymáshoz. Próbáltam szólongatni őket, de nem hallottak.
      Ugyanakkor, minden évnek a háromszáznegyedik napján – olykor háromszázöt – Jack megjelenik. Ezen az éjszakán nyílik a szellemkapu, egészen pontosan a kandallónál, a lobogó tűzben. Úgy tartják, Jack lelke a töklámpás fényénél keresi az örök megnyugvást. Én nem így látom, szerintem ő alapban tök nyugodt. Ilyenkor életre kelnek mindazon lelkek, akik még nem kapták meg a lehetőséget az újabb életre vagy még nem találták meg az igazi békét.
   Bár előfordul, hogy máskor is rémisztgetünk, de ez csak unaloműzés. Viszont Halloween napján, mondhatni, kötelező. Így szórakozunk mi, holtak. Csengetünk, kopogunk, zörgünk, libabőrt okozunk. Mulatságos, ahogy egyre hevesebben ver az élők szíve, ahogy kapkodják a levegőt és remegnek, mint a nyárfalevél. Nyugtatják egymást, magyarázatot keresnek, ráfogják a pimasz gyerekekre.
     De itt az erdő közepén senki sem jár csak úgy. Nem kopogtatnak be csokiért vagy szállásért. A temetők megtelnek élettel, tőlük susognak a falevelek nem a szellőtől. Ezen az estén kicsit élünk. A végtelen időből közös, véges perceket kapunk.

Már nagy a jövés-menés, szinte mindenki felöltötte jelmezét, lobognak a lángok a gyertyákon.
    Amikor elért minket a napszállta, fel-felbukkantak az aranyhalak. Ekkor éles sikítás rázta fel az embereket. Engem is. Tudom kié ez a hang.
    Az én emberem lezuhant a lépcsőn. A vértócsa körülötte szinte azonnal megjelenik. Arca felém dőlt, szeme fennakadt, üveges tekintete megpihent rajtam. Egy pillanatnak tűnt csupán, mire lelke kiszakadt. Rögvest mellé térdeltek a vendégek, hogy segítsenek rajta. A frissen kiszállt lélek értetlenül szemrevételezte saját testét, majd ide-oda cikázott az emberek között. Próbálta jelezni, hogy ott van, de senki sem figyelt rá.
     Nincs alakja, kis világos pára, ami a legrosszabbkor hagyta el a létet. Ezen az éjjelen nem jó meghalni, nagy eséllyel itt fog ragadni, nem szeretne majd eltávozni. Segítenem kell neki.
    Egy óvatlan pillanatban belém rúgtak, arrébb repültem. A talpam is leesett. Rosszabb állapotban voltam, mint gondoltam. Elfáradtam. De őt nem hagyhatom magára, valamit tennem kell. Felhőként emelkedtem egyre feljebb, már nem vagyok a padlóhoz kötve. Megannyi szellem szelte át a lépcső környékét, szinte özönlöttek a kandalló felől is. Hiába kerestem, nem találtam az emberem lelkét. A konyhából a csilingelő evőeszközök hangja szűrődött ki, az élők ettől még jobban pánikhangulatba kerültek.
     Az ajtó váratlanul kicsapódott, a szél felerősödött, a küszöbön kívülről pedig a vigyorgó töklámpás nézett velem farkasszemet. Teljesen eluralkodott a káosz.
    Ahogy elnéztem a tök felett, megláttam az emberem. Utána libbentem, átsuhanva egy nő fejénél. Nem kapott tőlem levegőt, haja is lebegett egy másodpercig. A tó partjáig meg sem álltam. A csillagfényes aranyhalaknál már több szellem levitált.
    Úgy tűnik, néhányan sétálnának a tó felszínén, mintha egy láthatatlan üveglap lenne alattuk. Hozzájuk csatlakozott az emberem. Vagyis, volt emberem. Megpróbáltam a közelébe férkőzni, de egy nagyon különös érzés fogott el, amitől lelassultam. Egy pillanatra meg is álltam, emlékeim zűrzavaros cikázásának hatására fel-le lifteztem a levegőben.
    Ez nem lehet! Ők az első, emberi családom tagjai. Dehiszen a húgom cipője voltam, akire nem vigyáztam kicsiként! Miattam halt meg. Itt, a tóban. Nem vigyáztam rá kellőképpen. Bár rászóltam, hogy ne menjen közel, de végül meguntam és elfordultam. Nem érdekelt már mit csinál, pedig tudtam, hogy bele fog esni, hiszen négyévesen kis ügyetlenül sétált a lápos részen. Sajnáltam, de egy csepp lelkiismeret furdalásom sem volt. Ekkor elküldtek otthonról és a hóhérral kellett dolgoznom.
     Ő újjászülethetett, én pedig nem olyan régen a mindennapjainak része lettem. Szívtelen voltam az összes életemben. Vajon a kötél és a lopott zsákok anyaga miatt lettem cipő? Érdekes.

Most megbocsátást kapok. Lelkeink a szeretet zenéjére kapcsolódtak össze, csillogásunk visszatükröződött a víz felszínéről. Olyan érzés-dömping uralkodik rajtam, melyet még sosem éreztem.
    Ide látom, ahogy a faragott lámpás felénk néz a bejárati ajtó lépcsőjéről, pislákol benne a csöpp láng. Jack vigyorgott. Most miénk lehet az örök megnyugvás, az idő végtelensége. Szinte barátként intek búcsút.
    Az emberek a házban tovább zokogtak, keresték a magyarázatot a balesetre. Nem tudtak segítséget hívni, hiszen nem zárult még be a kapu. Nem működött a telefon, az áram is elment, csak a gyertyák lángjai adtak fényt számukra. Most várniuk kell a hajnali sugár beköszöntéig, itt, ahol senki sem jár csak úgy.