2
Szinte elvakít a fény. Ösztönösen a szemem elé teszem a tenyerem. A földön fekszem, összegömbölyödve, akár egy csecsemő. Vagy öt percig vagyok ebben az állapotban, azután lassan, de biztosan, felnyitom a szemhéjam. Pislogok párat, a fény még erős, de már nem elviselhetetlen.
Felülök, és körbetekintek. Egyszer. Kétszer. A tekintetem ide-oda cikázik, arcom egyre rémültebb. Hol a fenébe vagyok? Amit látok, az nem emberi.
Mindenütt homok. Ahol ülök, ahova nézek, nem látok mást a földön, csak milliárdnyi homokszemcsét. Azután felnézek az égre. Nincs Nap, nincs semmi odafenn, csak a világosság áradata. Milyen hely ez?
Ujjaimat belevájom a puha földbe, majd szétmorzsolom közöttük azt. Ez nem homok, hanem por. Megint felnézek az égre, próbálom valahogy a Napot kiszúrni. Talán messzebb van, a fehérségen túl.
Felállok, és előre lépek egy párat, óvatosan. Őszintén szólva nem tudom, mitől tartok, mert az égvilágon nincs itt senki. Legalábbis egyelőre. Úgy öt percig lépegetek némán – igaz, kihez szólhatnék -, azután futni kezdek, ahogy csak bírok. Elfutok jobbra, de sehol semmi. Azután megint előre, de ott is csak üres teret látok.
– Ne szórakozzatok velem! – rogyok le kimerülten a szürke porba. – Miért vagyok én itt? Miért hoztatok ide? Mit kell csinálnom? – az utolsó mondatot szinte már beleordítottam a száraz levegőbe.
Ekkor megpillantottam valamit a távolban. Kis fekete pont volt, a por végtelenje fölött, alig észrevehető. Felálltam, de közben le nem vettem a szemem róla. És eszeveszett futásba kezdtem. Abba bíztam, hogy ott lehet a megoldás, hogy talán van ott valami, ami alapján megtudhatok valamit a helyről. Loholtam, mint egy kutya, de nem álltam meg, csak amikor már végképp nem bírtam. A kis pontból már valami kibontakozni látszott, de sejtésem se volt, mi lehetett az, így hát továbbmentem.
Útközben észrevettem valamit, ami megint furcsa volt. Nem voltam szomjas, és éhes sem. Viszont ahogy egyre közelebb értem a célhoz, ez már nem érdekelt. Csupán az, ahová igyekeztem. Mikor egy kilométer választott el csak tőle, már tisztán láttam.
Egy hatalmas kőtömb volt az. Valamiről leszakadhatott, vagy egyszerűen csak idepottyant? Az utolsó pár métereket nagyon lassan tettem meg. Ámulatba ejtett ez a gigantikus dolog. Több tíz méter magas, és több méter széles lehetett. Mi ez? Szemtől szemben álltam vele, és megérintettem. Jéghideg volt.
Odébb ballagtam, majd kimerülten és csalódottan, lerogytam a földre. És gyámoltalanul zokogni kezdtem, amikor felfogtam a hihetetlen, ámulatba ejtő, lehetetlen valóságot – ez nem a Föld!
2 hozzászólás
🙂 Tetszik! Csak így tovább!
Szeretettel: Annie
Köszi :)))
Szeretettel: Miszter Eko