Érzés 14

A kocsmában minden a megszokott szerint ment. A törzsvendégek nagyon rendesek voltak. Nem lehetett panaszom semmire, de valahogy hiányzott valami az életemből. Olyan kitaszított voltam, oly magányos, nem volt senki aki tudta volna, hogy belül mit érzek.
Csak dolgoztam, mosolyogtam mikor kellett, ittam ha azt kívánták. Mindenben a vendég kívánsága szerint. Anyagilag nagyon jól ment azokban az időkben. Mindenre tellett amire csak akartam. Olyan borravalókat kaptam, hogy szinte hihetetlen. Csak az érzelmekkel volt baj. Érzelmi szegény voltam, egy olyan nő akibe mindenki belerúghat és nem érez fájdalmat. Már tova tűnt minden és én már nem akartam ezen változtatni. Már nem érzetem szükségét, beletörődve a megváltozhatatlanba, csak éltem a semmiért. Sose gondoltam, hogy valaha is kitudok belőle jönni.
De mint már egyszer, most is kaptam segítséget az élettől. Miklósnak hívták. Hihetetlenül másfajta férfi volt, mint akit eddig ismertem. Egy társaságot hozott a kocsmába, ő volt a sofőr. Első látásra felfigyelt rám. Megpróbált megismerkedni velem, de olyan szerény volt, oly ártatlan minden "férfitrükktől" , hogy már én is meg akartam ismerkedni vele. Neki sikerült egy kicsit felrázni ebből a letargiás időszakomból. Elhittem, hogy még nekem is sikerülhet egy normális életet élnem. Nem voltam szerelmes belé, az már nem leszek soha azt elvitte Jorgos. Még egyszer nem tudom azt az érzést átélni, talán egyszer vissza hozza, hisz megígérte.
De ennek reménye minden egyes nappal kevesebb lesz.
Miklós szeretett volna családot, egy normális élettel, csak eddig nem talált megfelelő társat hozzá. Akkor úgy éreztem, talán meg tudom neki adni azt amit szeretne. Talán össze jön, hogy tudunk együtt élni, csupán csak szeretetből. A lángolás már nálunk nem játszik szerepet. Egy darabig ment is ez.
Gyönyörű fiunk született, Miklóska. De én még mindig a férfi családfenntartó szerepét akartam játszani. Pedig akkor már nekem nem volt pénzem. Csak abból éltünk amit Miki keresett az pedig nem volt sok. Nem tudtam megbirkózni ezzel az új helyzettel. Nem értettem, hogy mi az, hogy nincs pénz. Miki iszonyú nehezen viselte ezt. Egyre többet ment horgászni, csak hogy ne legyen otthon. Én pedig egyre többet bántottam. Viaskodtunk egymással, csak a fia iránt érzett hatalmas szeretete éltette.
Két roppant erős egyéniség. Vajon melyikünk győz, melyikünk enged előbb. Én bennem tombolt a túlélés, hogy ezt is túl éljem. Miki szerette volna a megszokott családi formát hozni, mikor a férfi férfi, a nő meg nő. Nem engedtem, az élet úgy megkeményített, hogy képtelen voltam változni. Inkább pusztuljon minden, amit eddig elértem. Menjen a pokolba mindenki, hagyjanak nekem már békét.
Nem akarok már megint küzdeni, bele fáradtam. Elfogyott az erőm.
Békét szeretnék… csöndet… mélységes csöndet. Hallgatni akarok… hallani akarom a csend hangjait. Hallani akarom a fülemben Jorgos énekét… hol vagy, mért engeded, hogy ez megtörténjen velem?
Meddig kell ezt eltűrnöm, mikor lesz már vége?
De nem akar vége lenni, csak jön… csak jön és eltipor mindent ami az útjába kerül és én mindig az útjába vagyok.
Újra és újra.
Fiam születése kicsit változtatott az életemen. Megint volt valaki akinek szüksége volt rám. Még csak pár hetes volt, de köztem és Miki között már szinte mindennaposak lettek a veszekedések. Nem tudtam engedni, nem akartam kiszolgáltatott lenni. Csak azt nem vettem észre, hogy Miki nem az az ember aki ki akarna használni. Féltem kimutatni azt, hogy egy gyenge nő vagyok. Én ezt már nem engedhettem meg magamnak. Ha gyenge vagy… eltaposnak, átgázolnak rajtad.
Hát rajtam nem tapos senki. Nem leszek kiszolgáltatott senkinek még Mikinek sem, hiába a fiam apja. A pénz hiánya megmérgezte a kapcsolatunkat, ami amúgy is gyenge lábakon állt.Bántottam, nem tartottam férfinak, számomra gyenge volt, azt tettem vele amit akartam. És én nem akartam neki semmi jót. Vad gyűlölet volt bennem az egész elrontott életemért. Vak elvakultságomban azt bántottam aki egy kicsit is szeretett. Gyötörtem… kínoztam… pokolba kívántam minden férfit.
Jorgos mit tettél velem…? Elvetted az életem… !
Itt szenvedek egy magam által választott családban, és olyan egyedül, elhagyottan élek, hogy fáj minden egyes nap. Fájdalmamban mindenkit bántottam, ha nekem fáj fájjon másnak is. Miki nem bírta sokáig ennek csak szakítás lehet a vége. Be is jelentette, hogy elköltözik, így nem tud élni, nem így képzelte el a családi életet. Szíve szakad meg a fiáért de mennie kell.
Hát élet mit akarsz… már csak szembe tudlak nevetni. Már nem fáj az amit teszel velem, tudom, hogy jössz, hogy újra itt vagy és újra…
Már a fél életem elvetted mi kell még? Az egészet akarod? Hát vigyed, hisz már úgy is a tiéd nekem már nem kell. Vidd… vigyed… minél messzebbre, vedd el tőlem én már nem tudok vele mit kezdeni, nem szoktam hozzá, hogy jó is történjen velem.
És ha ez még nem lenne elég, anyám is elutazott a pesti nővéremhez. Hát itt maradtam egy két hónapos és egy tizenöt éves gyerekkel. Pénzem nem volt sok, úgy is mondhatnám szinte semmi ahhoz, hogy hárman megéljünk belőle. Hát próbáltam beosztani, ebben már volt gyakorlatom. Fiam is segített a maga módján. Keresett olyan munkát amit iskola után tudott végezni. így pár forintot ő is keresett, amire nagyon büszke volt, mint ahogy én is.A kettőnk pici pénzéből próbáltunk vegetálni. Milyen az élet megint ugyan oda sodort vissza bennünket ahonnan elindultunk, csak most volt még egy pici babánk is. Megint kenyér és tej lett az ételünk, hisz a babának meg kellett adni mindent, ő még csak csecsemő volt. Mikor össze csaptak a fejünk felett a hullámok és azon tanakodtunk a fiammal, hogy mit eszünk, mert már nem volt semmink, akkor kaptam meg az első gyerektartást Mikitől. Hát ő legalább küldött pénzt. Így már egy kicsit fellélegezhettünk. Sok mindent nem értettem, hogy lehet így túlélni egy ilyen életet. Az állandó küzdés, hogy túl éld azt amit az élet rád mér. Mikor elérsz egy pontot akkor azt mondod elég, feladod mert kiégtél, elvesztettél minden emberi érzést. Már az sem érdekel hogy hadakozz ellene, mert rá kell jönnöd, hogy mindig ő győz.
Ha az elmúlt éveimre gondolok, bizony nem sok mindenre lehetek büszke.
Kit érdekel, mit foglalkozom azzal, hogy mások mit gondolnak rólam. Nem ismernek és nem is akarom, hogy megismerjenek.
Két hónap után jelentkezett Miki, szeretné látni a fiát. Mit mondjak, hát jöjjön. Nem volt felemelő érzés újra látni őt. Tombolt bennem a düh amiért ezt tette velem. Az hogy én is hibás lehetek eszembe se jutott. Onnantól kezdve rendszeresen jött látogatni a fiát. Egyre gyakrabban volt nálunk ismét. Sokat beszélgettünk, sok mindenre rájöttem. Kezdtem belátni a hibáimat. Nem volt könnyű. Viaskodtam magammal. Kezdtem lehiggadni és ami a lényeg rájöttem, hogy nem csak Miki a hibás. Sőt mondhatnám, hogy csak én voltam aki elrontott mindent. Mikor egyszer csak megkérdezte, hogy nem kezdhetnénk újra, már nem is csodálkoztam. Megint bele mentem. Hiszen élet ugye ismétled magad. Mit tartogatsz még számomra, mert tartogatsz még valamit ugye, nem hiszem, hogy feladnád ilyen könnyen.
De semmi… semmi nem jött. Eltűnt, békén hagyott. szinte hihetetlen de évekig nem tűnt fel. Csendesen teltek a napjaim. Nyugodt családi életet éltem. Neveltük a fiunkat. Most már Mikivel is rendben ment minden. Azóta hogy engedtem és átadtam a férfiszerepet neki semmi probléma nem volt köztünk. Nagyon könnyen lehetett vele élni. Figyelmes, végtelenül jóságos rendes férj volt, olyan akit csak a családja érdekel.
Már négy éve voltam férjnél, amikor kezdtem azt érezni, hogy valami hiányzik az életemből.